Tóth Árpád: Este a kilátón
Este kedvesek nékem a hegyek,
A Kilátó padjáig felmegyek,
És nézem a csillagok álmatag
Fényében, mily szelíden állanak.
A Kilátó padjáig felmegyek,
És nézem a csillagok álmatag
Fényében, mily szelíden állanak.
A csillagos ég vállukon forog,
S ők, jégbundásan, vén, bús pásztorok,
Őrzik a nagy csendet az ég alatt,
S kő-arcukon ezer holt ránc szalad.
S ők, jégbundásan, vén, bús pásztorok,
Őrzik a nagy csendet az ég alatt,
S kő-arcukon ezer holt ránc szalad.
Lenn a Grand villanyéje ég vigan,
Betegszobákban szökken a higany –
Itt a nagytőgyü, fehér fellegek
Halkan suhannak, s békét ellenek.
Betegszobákban szökken a higany –
Itt a nagytőgyü, fehér fellegek
Halkan suhannak, s békét ellenek.
Lehajtom fáradt fejem a padon,
Most úgy érzem: felszív a hűs vadon,
S oly furcsa látnom a friss havon át,
Amerről jöttem, lábaim nyomát.
Most úgy érzem: felszív a hűs vadon,
S oly furcsa látnom a friss havon át,
Amerről jöttem, lábaim nyomát.
Oly furcsa, hogy majd ezen a nyomon
A súlyos testet visszavonszolom,
S lenn azt mondom: újra itthon vagyok –
És fenn a csúcs búm nélkül is ragyog.
A súlyos testet visszavonszolom,
S lenn azt mondom: újra itthon vagyok –
És fenn a csúcs búm nélkül is ragyog.