Részlet Tallián Mariann kötetéből

A hangszerész

Ráhajolt a padra, és addig gyalulta a juharfadarab hajlatát, amíg tapintása selymes nem lett. A félig leeresztett, rozoga redőnyök homályba borították a műhelyt. A munkaasztalon olvasólámpák világítottak a keze alá. Sűrű, barna haja a homlokába hullt, miközben faragta a fát, és az izzadt homlokáról lehulló cseppek beleivódtak a készülő hangszer réseibe. Keze ügyében biztosan forgolódott a szerszám, teste nekifeszült, és a nyers deszkát hetek, hónapok alatt élővé varázsolta. Azután felépítette, nekiállt faragni a csigát, a lábat, a gerendát és a lelket, a sok apró részletet, amitől életre kel egy hegedű.

A fali polcon sorakoztak a vonók, csomókban lógtak a lószőrök, feketék és fehérek egyaránt, valamint a megmunkált hegedűk, brácsák. A plafonról eresztékeken függtek a válogatott, megmunkálatlan fadarabok. Színeikben, erezetükben különböztek, némelyiket a hegedű hátához vásárolta, volt, amelyik a felső részéhez illett. A tágas és magas műhelyt körbelengte a friss faillat, a gyanta megperzselt fűszerillata és a kávé gőzölgő párája.

A terem másik végében a faragott sarokpad és a tulipános székek hatalmas parasztasztalt fogtak közre. Az ülőgarnitúra és a műhelyfelszerelés között egy pulton, lemezjátszóból szólt a jazzmuzsika.

A gőzölgő bögrét kezébe vette, és megpihent a lócán. A faforgácsokkal teleszórt padlón meglódította a lábát, mintha focilabdát pofozgatna, és rágyújtott egy cigarettára. A füstös félhomályban egy görnyedt, fáradt öregember alakja rajzolódott ki, pedig még csak ötven felé járt. A hamu ráhullt a meleg szvetterére, gyorsan leporolta. Édesanyja, még a halála előtt, foszló szálú, barna pulóverébe, mit karácsonyi ajándéknak szánt, belekötötte a magányt.

Csengettek. Kelletlenül állt fel, és lustán vánszorgott ki az ajtóhoz. Résnyire nyitotta, nem várt kuncsaftot, ma nem. Egy kamasz gyerek állt előtte, egy torzonborz, maszatos fiú, csuklyáját orráig behúzta.

– Eltévedtél? – kérdezte a hangszerész. – Eltévedtél – morogta választ nem várva, és becsukta az ajtót. A fiú kopogott. A megsárgult, kopott, kazettás ajtó lassan nyílt ki, közben pergett róla a festék.

– Meg tudná csinálni? – kérdezte a fiú, és maga elé tartott egy bőröndöt.

– Mi ez? – mosolyodott el a férfi. – Na, gyere be! – szólította, és a karjánál fogva behúzta a gyereket. Mielőtt becsukta az ajtót, körbenézett a folyosón. Sok suhanc jár errefelé a belvárosban, nem hiányzott a csetepaté, főleg nem ünnepek előtt. A biztonság kedvéért ráhajtotta a biztonsági láncot a zárra.

A hangszerész előrement a műhelybe, bevonult az esztergapad mögé és kíváncsian várakozott. A fiú rátette a bőröndöt a nagy asztalra. Tetovált karja volt, kiszáradt kézfeje piros, és ujjain a körmök töredezettek. Elhanyagolt volt, mindezt a hangszerész hamar észrevette. Érdeklődve figyelte minden mozdulatát, megtetszett neki az a sok rózsa, ami a gyerek karján virított. A tüskékből csordult vér különösen érdekelte.

A kertben a kislánya a szájához kapta vérző ujjacskáját és felsikított. Fekete haja meglobbant a szélben.

A fiú vörös haja kikandikált a csuklya alól, ahogy ráhajolt a bőröndre. Ósdi csatját felpattintotta, és előhúzott belőle egy citerát. A nyak csálén lógott a levegőbe.

– Én hegedűket készítek – morogta maga elé a hangszerész, és beleszívott a cigarettába.

– Hangszer ez is, nem? Ki van írva, hogy hangszerész – vágta rá pimaszul a fiú.

A férfi elmosolyodott és az asztalhoz lépett. Nézegette a citerát, de nem nyúlt hozzá.

– Mi a baja? – kérdezte.

– Azt magának kell tudni, miért tőlem kérdezi?

– Mi történt vele?

A fiú nem válaszolt.

– Akkor úgy kérdezem, mit tapasztalsz, van változás a hangjában? – fürkészte a hangszerész.

– Fogalmam sincs. Örököltem, nem az enyém.

– Most már a tiéd.

– Ja – mosolygott szégyenlősen a fiú. – Ez ér valamit? – kérdezte félszegen.

A hangszerész újból elmosolyodott. Fogai elővillantak, arcgödrei kisfiússá tették arcvonásait. Megnyerő volt annak ellenére, hogy rendkívül távolságtartóan viselkedett. Egy pillanatra úgy tűnt, most összenevetnek; belső palástjuk köntösét óvatlanul félrelibbentették. Végül épp csak összemosolyogtak.

– Hagyd itt, megnézem. Gyere, kikísérlek – komolyodott el a férfi, és előreindult.

– Mikor jöjjek vissza?

– Nem tudom, nem érek rá, sürgős? Nézz fel, ha erre jársz. Vagy nem, inkább ne gyere váratlanul, azt nem szeretem. Gyere egy hét múlva, ebben az időben.

A fiú intett és elment. A hangszerész tudomást sem vett az asztalon hagyott üres bőröndről, se a citeráról, visszament dolgozni, betett egy Keith Jarrett lemezt és faragott tovább.

Ácsolták a koporsót. Ütemes kopogásának hangja elkísérte a benne rejlő bibliai idézeteket, a be nem váltott ígérteteket, a szeretet nélküli öleléseket.

Pár nappal később a férfi egy karton cigarettával a hóna alatt érkezett meg a műhelyhez. A kapun évődő szerelmesek szaladtak kifelé, majdnem fellökték. Káromkodva ment át a folyosón a belső udvarba. A tégláig lemállott vakolaton arab graffitirajzok csúfították a nagypolgári, oszlopos, sárga fajansztéglával kirakott belső udvart.

Szépnek találta a megfejthetetlen ábrákat. Ki tudja, kinek és mit üzennek ezek a jelek? A megkopott valóságban egy számára értelmezhetetlen üzenet, mellyel minden nap szembesül, talán valamerre elmozdítja a holtpontról a moccanatlan időt, gondolta.

Az ajtó előtt állt a fiú. Remegett. Berepedt ajkáról folyt a vér.

– Mit akarsz itt? – nézett rá döbbenten a hangszerész. A fiú nem válaszolt. A férfi szeretett volna a szemébe nézni, de a fiú földre szegezett tekintettel állt ott és didergett. A hangszerész körbenézett, semmi gyanúsat nem talált, a fiú egyedül volt.

– Nem akarok bajt. Menj el! – mondta, és kinyitotta a zárat. Szűk résen át lépett be, a fiú nem tudta követni. Gyorsan behúzta a riglit. A fiú kopogott. A hangszerész figyelmen kívül hagyta és azonnal a műhelybe ment. Bekapcsolta a zenét és feltekerte a hangerőt.

…és azt mondta nekik: »Aki befogadja ezt a gyermeket az én nevemben, engem fogad be; és aki engem befogad, azt fogadja be, aki engem küldött. Mert aki a legkisebb mindnyájatok között, az a legnagyobb.« Lukács 9.48

Éppen anyja kezében volt a vizsgamunkája, a faragott fakereszt, amivel haragjában lesújtott rá, mert nem tudta jól az evangéliumot.

A hangszerész megfogott egy kalapácsot és a falhoz vágta.

Másnap rendelt egy doboz pizzát, extra méretben, egész napra elegendő adagot, mivel nem akarta elhagyni a műhelyt. Nem akart a fiúval találkozni. A sajt nyúlásába belefeledkezve mégis úgy döntött, hogy pár szeletet félretesz. Hátha felbukkan a gyerek.

Eltelt egy hét, és a fiúval megbeszélt időpontban a hangszerész félbehagyta a munkát, és rágyújtott egy cigarettára. Halkan szólt a muzsikaszó, kellemes kávéillat terjengett. A citera ugyanúgy állt az asztalon, ahogyan a fiú ott hagyta.

Az anyjuk berámolta a gyerekeket a kocsiba. Ő kis faragott keresztet adott nekik emlékbe, jobb nem jutott eszébe. Aztán eltaposta a csikket a földön és integetett nekik.

Kávé, cigaretta, fa és gyanta szaga keveredett a levegőben. Szerette ezt a szagot. A harmadik cigarettacsikk elnyomása után visszatért a munkájához.

Két hét telt el. A hangszerész óvatosan belehelyezte a bőröndbe a helyreállított citerát. Aztán zsebrevágta a cigarettásdobozt és a kulcsait. Kifelé menet összetalálkozott a kapualjban a szomszéddal. Az idős nő mamuszban csoszogott, és a teli nejlonzacskókat egyenként dobálta be a szemetesbe.

– Máté! Egy fiú kereste tegnap este, csöngetett sokáig, nagyon megijedtem, rosszarcú gyerek. Ismeri?

– A kuncsaftom, igen. Hetek óta várom, nem vitte el a hangszerét – válaszolt a hangszerész szűkszavúan.

– Nem tűnt túl megbízhatónak – motyogta az idős asszony, úgy csócsálta a szavakat, mintha mócsingot cuppogtatna.

– Köszönöm, majd vigyázok, csókolom – válaszolt menet közben a férfi, és kilépett az utcára.

A sarkon azonban megállt. Körbenézett, kereste a fiút. A túlsó sarkon egy szürke kabátos nő mögött feltűnt a fekete kapucnis siheder vékony alakja. Görnyedten dőlt a falnak és sörözött. A férfi odament hozzá.

– Kész van a citera.

– Az jó! – mondta gúnyosan a fiú. – Adja el! Nekem nem kell! – mondta szárazon.

– Nekem sem – vágta rá a hangszerész, és ott hagyta. Visszament a citeráért a műhelybe, és amint kilépett a folyosóra, a fiú ott állt vele szemben.

– Bántani akarsz? – kérdezte, miközben állta a tekintetét.

A fiú nem válaszolt. A férfi szűkre húzott szemrése kitágult. Őszinte búzakék tekintet nézett rá vissza.

– Gyere be, és csukd be magad mögött az ajtót. Zárd rá a láncot, légy szíves – mondta a férfi megenyhülve, és előresietett.

Mire a fiú beért a műhelybe, az asztalra kikészítve várt rá a hangszer. Fényesen csillogott, a ragasztás helye meg se látszott. Felemelte, megforgatta, és döbbenten nézett fel a férfira. Aztán vissza a hangszerre. Megsimogatta a fa selymes, fényes hátát. Rózsaminták borították, némelyik ág szárán piros vércseppek gömbölyödtek a tüskéken.

– Állat! – szólt elismerően a fiú.

Huszonhárom szál vörös rózsa volt az esküvői csokorban. Huszonhárom. Felesége arca piros volt a boldogságtól, ahogy felé lépegetett a templomi szőnyegen.

– Mennyi? – kérdezte a fiú.

– Nem lehet pénzben mérni – motyogta maga elé a hangszerész, és elfordult, hogy bepárásodott tekintetét elrejtse. Már megint szétnyílt a pajzs, ami a lelkét védte, már megint nem vigyázott eléggé. – Nem kérek érte pénzt – mondta váratlanul. – Cserébe azt kérem, hogy segíts nekem itt, a műhelyben.

A fiú körbenézett.

– Nem értek én ehhez – mondta. – Eladom, és tíz százalék a magáé? Rendben?

– Kikísérlek – válaszolta némi gondolkodás után a férfi, és amint a fiú kilépett, alaposan rázárta az ajtót.

A felesége a gyerekekkel elhajtott. A villanylámpa zöldre váltott, és az autó befordult a sarkon.

– Krisztus töviskoronája! – motyogta maga elé gúnyosan a férfi, és nekiállt faragni a hegedűt.

Másnap a fiú visszajött. Elújságolta, hogy tizenötezret kapott a soroksárin, és abból itt van kétezer, több, mint ahogy ígérte. Letette az asztalra a pénzt.

– Gyere, ülj le! Igyunk egyet erre a jó üzletre! – mondta kissé ironikusan a hangszerész.

A kávé meleg gőze megcsapta a fiú orrát, ahogy belekortyolt az italba. Hátrahajtotta a kapucnit, vörös, vállig érő haja rendezetlenül lógott. A férfi végignézett rajta. Szeme körül és a homlokán hegek vörös csíkjai, szeme beesett, vékony, eres keze kissé remegett.

– Fizetést adok, ha maradsz. Reggel kilenckor kezdünk. Négykor zárunk. Kell takarítani is.

– Nem értek én ehhez.

– Ismered a tetoválós mintákat, nem? És a graffitiket? Tudsz olyat, ami a folyosón van? Olyan arab jeleket? Meg rózsákat? Tudsz szerezni mintát?

A fiú bólintott.

– Akkor hozz. Kilenckor várlak – felállt, bekapcsolta a zenét és nekiállt faragni a hangszert.

A fiú lassan elkortyolgatta a kávét és odament a műhelypadhoz. Megállt a férfi előtt, és nézte, ahogy a szerszámmal rendületlenül súrolta a fát, egészen addig, amíg selymes nem lett.

(Arany János Alapítvány – Orpheusz Kiadó, 2023)