Anton

Amikor beléptem az ajtón, furcsa, édeskés szag csapott meg, szinte gyomorforgatóan édes. Sötét volt, ahogyan mindig. Anton a hálószoba egyik gerendájára kötötte fel magát egy csíkos sálra. Emlékszem erre a sálra, tőlem kapta.

Anton édesapja, Tóni bácsi a város ezermestere volt, mindenki szerette. Becsületesen és olcsón dolgozott. A felesége, Nyina néni fiatalon meghalt, így Tóni bácsi egyedül nevelte egyetlen gyermeküket, Antont. A fiú orosz iskolában tanult, mert az édesanyja foglalkozott vele, Tóni bácsinak ehhez sem ideje, sem kedve nem volt, így megegyeztek abban, hogy járjon csak a fiú orosz iskolába, az közelebb is volt, és magyarul már amúgy is tudott. Később, önszorgalomból megtanult magyarul írni és olvasni. A baráti köre vegyes volt, később a munkáját is megkönnyítette, hogy mindenkivel szót értett. Az apja nyomdokaiba lépve, érettségi után villanyszerelőnek tanult, ez lett a szakmája, de mindent megszerelt. Tóni bácsi gyakran vitte magával, ha dolgozni ment, együtt szereltek hűtőszekrényt, mosógépet, tévét, Anton később számítógépeket is. Azt mondta, hogy ő bármit megjavít, ami árammal működik. És ez így is volt. Aranykezű mesteremberek voltak. Anton nem nősült meg, voltak barátnői, de elmondása szerint azt az életet, amit ő él, egy asszony sem viselné el. A szobája tele volt szerszámokkal, kütyükkel, az udvar pedig javítanivaló gépekkel. Külső szemmel bizony káosznak tűnhetett a két férfi élete, de ők átláttak rajta. Mindennek megvolt a maga helye, másfajta rendnek hívták, ha valaki rákérdezett. Tóni bácsi nem érte meg a hatvanadik születésnapját, jobblétre szenderült, Antonra hagyva minden tudását, felszerelését és kuncsaftját. Sokan elmentek a temetésére, és mindenki biztosította Antont, ha szüksége van bármire, rendelkezésére állnak. Nem is volt ez másképp, egészen addig a januári napig, amire mindenki emlékszik.

Korareggel jött az üzenet Anton telefonjára, hogy háború kezdődött. A fiú pánikrohamot kapott, és eldöntötte, hogy megvédi az egyetlen dolgot, ami maradt neki: az életét. A közeli barátainak küldött egy üzenetet, hogy ne keressék, és mondják meg mindenkinek, hogy nem vállal több szerelő munkát. A barátai megpróbálták felhívni, de már nem volt elérhető a telefonszám. Az internetes elérhetőségeit kikapcsolta és takarítani kezdett. Először a redőnyt húzta le, majd egy vastag sötétítőfüggönyt akasztott a karnisra, és pakolni kezdett. Az első napon a televízión az ukrán csatornát nézte, míg mellette szólt a magyar rádió, és az interneten befogható hírműsorok valamelyike. Este kilopakodott a háza elé. A kihalt utcán még egy macska sem osont, megnézte, hogy látszik-e valami fény, ha kint sötét van. Körbejárta a házat. A fürdőszoba sötétítésén még alakítani kellett, de hajnalra mindennel végzett. Számba vette, hogy mennyi élelme van, megnézte, hogy mennyi pénze van, milyen ruhái vannak. Nyugalommal töltötte el, hogy akár egy évig is jól ellesz abból, amije van. Abban még nem volt biztos, hogy a számlákat miként fizeti majd be, és mi lesz akkor, ha valami miatt mégis el kell hagynia az otthonát, de úgy gondolta, hogy időben minden kiderül, és a háború sem lesz hosszú. Gyakran dörömböltek a kapuján, nyomták a csengőt, de kikapcsolta, kiabáltak… Anton jól tudta, hogy a szerelni való dolgok tulajdonosai keresik, de az életnek nyoma sem volt az udvaron. Figyelte a híradásokat, és egyre rémültebb lett, amikor a sorozásokról szólt a tudósítás. Megsiratott minden elesett katonát, ha ismerte, ha nem. Sokat gondolt az édesapjára, éles késként hasított bele a gondolat, hogy a közeli temetőig sem mehet ki. Akkor jöttem én az életébe.

Önkéntes voltam egy szeretetszolgálatnál. Egy ismerősöm mesélt Antonról, aki úgy hallotta, hogy abban a sarki házban lakik, de sosem jön ki a háború kezdete óta. Zörgettem a kaput, kiabáltam, több napi próbálkozás után végül egy levelet hagytam a kapujára ragasztva. Benyúltam a kapu résén, ragasztószalaggal erősítettem hozzá, és reméltem, hogy aznap nem esik az eső. Másnap újra próbálkoztam, mindig ugyanabban az órában, délután négykor, míg az egyik nap, ahogy lenyomtam a kilincset, a kapu kinyílt. Elindultam a ház bejárata felé. Az udvaron tökéletes rend volt, csupán az elkócosodott szőlőtőkék és a magasra nőtt fű tette rendezetlenné a portát. Beléptem a bejárati ajtón, és csak annyit hallottam, hogy egy félénk férfihang azt mondja: zárd be gyorsan, sőt, menj vissza a kapuhoz, kulcsold be, aztán ezt is. Így tettem. Végigmentem a fűvel benőtt, repedezett betonjárdán, elfordítottam a kulcsot a kapuban, és siettem vissza a házba, majd ott is kulcsra zártam az ajtót. Bár kicsit féltem, de hajtott a kíváncsiság, meg akartam ismerni ezt a fiút, és szinte biztos voltam benne, hogy segítségre szorul. Nem tudom, melyikünk félt jobban a találkozástól, hiszen ő már fél éve nem találkozott senkivel, én pedig egy idegen férfi otthonában voltam, bezárt ajtók mögött.

– Szia, Zsuzsi vagyok – mondtam félénken –, és te vagy Anton, ha jól tudom.

– Szia, jól tudod – és végre előbukkant a szoba rejtekéből egy vékony, feketehajú, sápadt, szeppent fiatalember. A haja hátul copfba kötve, feketekeretes szemüveg volt rajta, kicsit borostás volt, de semmiképp sem rendezetlen. A konyhába invitált és teával kínált. A konyhában szőttespokróc volt a padlón, tisztaság volt, és rend.

Megtörtem a csendet.

– Mióta vagy bent?

– Hiszen tudod, az első naptól kezdve.

– De az már fél éve volt.

– Igen, engem nem fognak elvinni! – mondta emelt hangon és komoly tekintettel.

– Nem visznek mindenkit, meg be lehet iratkozni egyetemre, meg mindenféle kiskapuk vannak. Az mégsem lehet, hogy örökre bent maradj!

– Nem, nem is fog örökké tartani. Amúgy mit akarsz? Olvastam a leveledben, hogy segítenél, de, amint látod, megvagyok. Keveset eszem, megsütöm magamnak a kenyeret, vagy csak lángost, vannak konzerv kajáim, gyógyfüvekből teákat készítek, azokat este szedem, fejlámpával, vagyis inkább éjjel. Nincs bajom.

– Igen, azt látom, de nem szeretnéd, ha hoznék néha sajtot, tejet, tojást? Biztosan vágysz valami normálisra.

– Normális? Az nem normális, hogy így kell élnem. Nem, nem nagyon szeretném, ha gyakran jönnél, aranyos vagy, meg minden, de már jó egyedül, elvagyok. Szerelgetek.

– Igen, mondták, hogy mindent meg tudsz javítani.

– Meg, meg tudtam, most csak magamnak szerelgetek, már minden itt hagyott gépet megjavítottam, de a tulajdonosoknak nem tudok szólni, már biztosan azt hiszik, hogy átráztam őket.

– Na, látod, ebben segíthetek. Autóval eljövök, és elviszem a gépeket, ahová mondod.

– Ne viccelj! Ezek nagy gépek.

– Hívok segítséget, vannak barátaim, megbízhatóak.

– Még mit nem! Téged sem kellett volna beengedni, menj el!

– Engedd, hadd segítsek, nekem ez a munkám, és szeretném.

– Jó, figyelj, ebből nem csinálunk rendszert. Adok neked pénzt, és ha gondolod, hozz a boltból valamit, amire szerinted szükségem van, de csak minden második héten. Nem akarok barátkozni, ne haragudj. Ha téged kikérdeznek, akkor megtalálnak engem is.

– Anton! Nincs ilyen, ez nem egy film, nem fognak el senkit, nem ilyen rossz a helyzet!

– Nekem ne magyarázz, láttam egy felvételen, hogy diszkóból vitték el a srácokat! Mindent tudok, naprakész vagyok.

– Az nem mindennapos. De rendben, kéthetente eljövök, és meglátod, hogy mennyivel jobb lesz. Hozok tejfölt meg csirkecombot, ha akarod, főzök is neked, akár egy hétre előre.

– Nem akarom, és tudok főzni. Eddig is elvoltam, szóval nem bánom, ha mégsem jössz.

De én mentem. Olyan volt nekem, mint egy feladvány. Lassan elfogadta, hogy vagyok neki. Néha megengedte, hogy együtt főzzünk, máskor hamar kitessékelt. Az összes esetem közül ő volt a legkedvesebb. Talán azért, mert neki valóban nem volt senkije. Megigazítottam a haját, kéthetente elláttam rendes élelemmel, majd ruhacsomagot vittem neki, bár azt fölöslegesnek tartotta. Kivéve a csíkos sálat. Azt szerette, még augusztusban is képes volt a nyakába tenni, ha ott voltam. Az elkészült gépeket végül elszállítottam a tulajdonosoknak, és azt hazudtam, hogy Anton nincs otthon, csak levélben mondta el, hogy kinek vigyem vissza a gépet. Ezek után Anton is nyugodtabb lett, szinte barátságos. Néha két-három órát is vele töltöttem. Szerettem nézni, ahogyan végzi a házimunkát, főz, vasal, ahogyan a mosogatógépet precízen telepakolja, ahogy mindent a helyére tesz. Neki minden apró dolog fontos volt, minden percre úgy tekintett, mint a béke közeledtére. Az is lehet, hogy azért vált fontossá számomra, mert őt én választottam, a szervezet nem is tud róla. Örültem, mert így nem kérdezősködtek, igyekeztem megőrizni a titkát. Bár az ismerősök néha beszéltek róla, főleg, ha elromlott valami, de úgy tettem, mintha nem hallanám, vagy csak elsomfordáltam.

Az ősz lassan érkezett, a háború egyre jobban rányomta bélyegét az egész közösségre. Csak jöttek és jöttek a menekültek, és a helyi emberek sorra települtek át a világ bármely más pontjára, mert az élet mindenkinek drága. Egyre többen kértek segítséget, egyre több lett a munka, és jól tudtam, hogy a tél még rosszabb lesz. Továbbra is kéthetente jártam Antonhoz, és ő szinte kivirágzott. Beszélgettünk, kártyáztunk, társasjátékoztunk, és nagyokat nevettünk a konyhában. A szobájába sosem engedett be. Egyszer nyitva felejtette az ajtót, akkor belestem. Szanaszét hevertek a különböző csavarok, csavarhúzók, alkatrészek. Látta, hogy belestem, de nem szólt semmit, úgy tett, mintha nem vette volna észre. Ahogy közeledett a karácsony, az áramszünetek egyre hosszabbak voltak. Azt gondoltam, hogy ez majd rosszul érinti Antont, de ő megoldotta, összerakott magának egy mini áramfejlesztőt. Bár a nagy gépeket nem használta, de a tévét, rádiót tudta használni, és nála volt fény. Hihetetlen volt, amikor magyarázta, hogy mit hogyan csinált, hogy miből szerelte össze az egész hálózatot, mint egy külön világ, olyan volt a kis birodalma. Advent első vasárnapján megkaptam az első lehetőséget, hogy szabadságra menjek. Örültem a pihenésnek, de nem tudtam, hogy mit mondjak Antonnak. A többiekhez majd valaki más megy helyettem, de Antonnak csak én vagyok. Félve bár, de elmondtam neki. Egészen jól fogadta. Azt mondta, hogy lehet, hiányozni is fogok neki, de akkor majd szorosabbra köti a sálat a nyakában. Aztán átöleltem, és elbúcsúztam tőle. Kicsit szipogtam is, de nem akartam, hogy lássa. Korábban jöttem vissza a kelleténél, mégsem elég korán.

(AB ART Kiadó, 2024)