Részlet Losonczy Attila novelláskötetéből

Futár a senkiföldjén

Pietro Giampiccolo zubbonyát és nadrágját teljesen átáztatta a hólé, mire sikerült lefékeznie siklását a hegyoldalon. Mindkét tenyerét horzsolások barázdálták, ám a fiatal katona nem törődött velük. Elszántan folytatta útját a zsebében lapuló üzenettel. Ha sikerül eljuttatnia a megfelelő kezekbe, százak, ezrek élete múlhat rajta… Nem utolsósorban a sajátja is…

Pietro végső kétségbeesésében jelentkezett erre az öngyilkos küldetésre. Elátkozta a napot, amikor odahaza, Szicíliában „valaki” akart lenni, és az elsők között sietett a toborzóirodába, hogy ne kelljen többé eke mögött görnyednie. Majd ő megmutatja a sok pöffeszkedőnek…! Fogadkozott, hogy kitüntetésekkel tér haza, és a püspöktől a földbirtokosokig mindenki megsüvegeli őt.

Pietro már rég nem tartotta számon, hányadik karácsonyt vagy húsvétot tölti az északolasz fronton… Mintha a világ végén járna…

Sehol a várva várt dicsőséges haditett, ehelyett körös-körül emberi roncsok, fiatal életek tragédiája, éhezés és az összezártság pokla a hegyekbe vájt kavernákban. Pietro leginkább a tetveket utálta és az állandósult álmatlanságot. Társaival sokszor éjszakákat vacogtak végig, nehogy tábortüzük felkeltse az ellenséges lövészek figyelmét.

Az elmúlt napokban azonban hallgattak a fegyverek a Monte Grappa környékén, és Pietro századparancsnoka ekkor állt elő a merész tervével.

Az ifjú közlegény tüdeje nektárként itta magába a friss hegyi levegőt, miközben fától fáig, sziklától szikláig kúszott. Bár a katona fülét selyemként simogatta a csönd, hirtelen nyomasztóvá vált az ember nélküli táj. Magában egyfolytában a Szűzanyához fohászkodott, nehogy idő előtt puskavégre kapják az osztrákok.

Lassan a hegy lábához érkezett, ahol már csak egyetlen kiszögellés szolgált fedezékül. Azon egy kopár fennsík terült el, a „senkiföldje”… amely ütközetben óránként cserél gazdát…

Pietro óvatosan körbepillantott. Sehol semmi mozgás. A zsebéből előhúzott egy lepedőből kivágott csíkot, ezt használja majd fehér zászlóként, ha netán ellenséges járőrbe botlana… Feltéve, hogy kellőképpen emberségesek…

Egy utolsó imával az ajkán kibújt fedezéke mögül, és laposkúszásban haladt tovább a „senkiföldje” felé. Immár a kezében volt a kis ezüst szelence, benne az osztrák katonáknak szóló üzenettel. A puskáját a kiszögellésnél hagyta, nehogy ellenséges szándékot gondoljanak, ha meglátnák a túloldalról…

Örökkévalóságnak tűnő percek után Pietro talált egy kiemelkedést, ahol – úgy vélte – könnyen szembetűnhet a küldemény. Lassan hátrálni kezdett vissza, a korábbi fedezéke mögé, miközben a zihálása visszhangot vert fülében. Uralkodnia kellett magán, nehogy pánikszerűen futni kezdjen.

Pietrót alig öt lépés választotta el a kiszögelléstől, amikor felbukkant az osztrák járőr. Kelet felől, a hegyoldal domborulatának takarásából két szürke ruhás alak lépett ki. Uniformisuk sáros zsákként lógott rajtuk, akárcsak az olasz közlegényen. Innen, a távolból, puskás madárijesztőnek tűntek a katonák. Komótosan, a megtört emberek közönyével közeledtek.

Pietro a fedezéke mögé szökkent, de máris kinyúlt a baljával, a fehér rongyot lobogtatva.

Schneider őrmester és Tardos tizedes már vagy két órája járták útjukat, szótlanul, üres gyomorral. Az ellátmány akadozása miatt az elmúlt hetekben a századuk napjában egyszer étkezett.

– Odanézz! – kiáltotta Tardos, amikor feltűnt neki a szemközti mozgolódás.

Amíg egymás között voltak, elhagyták a kötelező formaságokat, amelyek úgy koptak le róluk, mint a köröm a kezükről. Ők sem erre a háborúra számítottak…

– Miben mesterkedik ez a talján? – mordult fel Schneider, és a tizenkét milliméteres Mänlicher Schönauer célgömbjét az integető katona felé irányozta.

– Mintha mutogatna lefelé – mondta Tardos a szemét erőltetve.

Schneider továbbra is lövésre kész fegyverrel a hólétől iszamós talajt vizslatta.

– Ez meg mi az ördög akar lenni? – álmélkodott az őrmester, amikor észrevette a szelencét a sárban. Egymásra pillantottak Tardossal, majd az olasz katona felé, aki egyre hevesebben gesztikulált, egyértelműen jelezve, hogy nézzék meg a doboz tartalmát.

Végül Tardos hajolt le, és nyitotta fel a szelencét.

– Nocsak, egy levél, ráadásul németül! – füttyentett a tizedes, és átnyújtotta Schneidernek a ceruzával teleírt cédulát. Schneider lassan, a szeméhez közel tartva betűzte ki a sorokat.

– Mit üzennek a taljánok?

– Azt írják, sokat gondolnak elesett bajtársainkra, akik a halálban testvérekké váltak az ő bajtársaikkal… – felelte az őrmester elcsukló hangon. – Tekintettel a közelgő karácsonyra… felajánlják, hogy nem lőnek ránk… amennyiben mi sem lövünk…

– Aligha tréfa ez – jegyezte meg Tardos az olasz felé sandítva, aki a sapkájával integetett feléjük.

– Jelentsük a parancsnoknak! – mondta Schneider, zsebre téve a szelencét az üzenettel együtt.

Az őrmester és a káplár visszaintegetett az olasznak, majd gyors hátraarccal elvonultak. Pietro sokáig bámult utánuk, fedezéke mögé roskadva. Szüntelenül remegő lábainak nem bírt parancsolni. Testét zokogás járta át a megkönnyebbüléstől.

(Magyar Napló Kiadó, 2022)