Az én karosszériám már jó ideje nem a régi. Persze nem is lehet olyan, mint egykor, hiszen az idő kikezdte, de rozsdamaróként ott volt bennem a hit, hogy érdemes. Nem gondoltam azonban mindig így. Tizenegy éve olyan szerencsétlenül sikerült elcsúsznom, hogy ripityára tört a bal bokám. Aznap annyira síkos volt az út az ónos esőtől, hogy a kiszálló mentősök egyike szintén hanyatt vágódott. Bevittek a balesetire, ahol kiderült, szilánkos törésem van, amit azonnal műteni kell. Betoltak egy szűk helyiségbe; a kéttagú személyzet megfosztott a ruháimtól, egy szivaccsal végigsikált, és rám került egy klórszagú hálóruha. Azzal toltak fel az osztályra, majd éjjel a műtőbe is.

Állítólag, mint egy legót, úgy kellett összerakni a bokámat. A kül-és belbokámon is egy-egy 15 cm-es heg látható még ma is. Ami a műtétet illeti: még három másik operáción kellett átesnem, három egymást követő évben. Az egyik ilyen korrekciós műtét során a csípőlapátból faragtak le egy darabkát, és azt ültették be a bokacsonthoz. Ennek az eljárásnak csodaszép neve van: spongiosa plastica.

Aztán évekkel ezelőtt egy hipermarket parkolójában vágódtam el úgy – nagy valószínűséggel leeshetett a cukrom –, hogy három darabba tört a bal könyököm. Lábsérülésnél mindegy, melyik törik, de a kéznél nem. Jobbkezes lévén mégiscsak volt a balesetemben valami szerencse.

Ahogyan haladunk egyre feljebb a testtérképen, a fej következik: a lépcsőn rosszul lépve hasra estem, betört az orrom. Nem kellett műteni, a csontok jól álltak, szépen össze tudtak forrni.

Az emberi törésteszten, azt hiszem, nemigen mennék át. Pedig még csontritkulásom sincs. Ugyanakkor elgondolkodtató, milyen hatással van a jövőre nézve egy-egy ilyen törés. Most nem a fizikai értelemben vett törésre gondolok, hanem arról, amikor idebent törik el valami, ami eddig egésznek tűnt. Amikor a húsz hónapos gyermekemhez nem tudtam odabújni, mert a súlyos gipszcsizma mint akadály, ott volt közöttünk. Amikor a fájdalomtól a laptopomat is legszívesebben a földhöz vágtam volna, mert nem ment az írás sem. Amikor mindenki csak valami türelemféléről beszélt. Tizenegy éve – ha meghallom ezt a szót –, szabályosan kiver a verejték. Mint ahogyan így vagyok a frappánsnak hangzó jókívánsággal is, amelyben kéz-és lábtörést kívánnak szerencsehozóként. Már régóta foglalkoztat e jókívánság eredete, de eddig még nem néztem utána. A források szerint német közvetítéssel került hozzánk az eredetileg jiddis szerencsekívánás félrehallásából. A németben eredetileg egyébként sokkal drasztikusabban hangzik: nyak-és lábtörést(Hals- und Beinbruch!) kívánnak egymásnak a jóakaratú emberek. Az viszont még mindig kibogozhatatlan kérdés, hogy a nyaktörésből hogyan lett a magyarban kéztörés…

A gyermekem felcseperedett, a laptopom sértetlen maradt. Megy az írás is, úgy, mint egykor. Csak épp én nem vagyok a régi. Megtörten, letörten, betörten, kitörten, feltörten, széttörten élek a világban. Áttörést az jelenthetne az életemben, ha soha többet nem álmodnék járókeretes törpékkel, mankózó medvékkel. Ilyen abszurd álmok kísértenek ugyanis tizenegy esztendeje. A törpét és a medvét elküldeném rehabilitációra, miközben én megtanulnék negyedszer is újra járni. Csak szépen, lassan, az azúrkék padlószőnyegen. Mintha vízen… De ez már egy másik történet, azt hiszem.

Lajtos Nóra