Beteghez hívtak. Késő éj vala,
Csillagtalan, mélységes néma éj;
Félelmesebb igy mozdulatlanul,
Mint amidőn ég és föld háborog,
A szívre nagy, zordon teher nyomult.
A semminek kietlen érzete.

Zaj nélkül léptem a szobába, hol
Csend, tisztaság, de sűrü lég vala,
S az ellenzett világu mécs homályán
A halavány, nehéz beteg feküdt;
Egyedül volt. Szegény családtalan!
Ösmertem a jámbor, becsűletes,
Kevés szavú, de nyájas férfiút;
Előttem állt egész alakja: amint
Ujját állán nyugasztva könnyedén,
Reám emelte nyilt arcúlatát,
És hallgatott a szent falak között. –

Hozzája lépve észrevétlenül:
Fénylő, szuró szempár fordult felém,
Majd visszakapta gyors tekintetét.
Köszöntve őt, tovább vivém a szót:
,Te hívatál barátom, itt vagyok”
«Jól van, – jól!» válaszolt kedvetlenül,
És szemeit behunyta hirtelen.
Elalszik tán. Leültem; csend leve.
Minő a csend, a haldokló körűl!

Néhány perc mult s azt vettem észre, hogy
Csak tetteti s nem alszik a beteg;
Szemhéja szűk nyilásán kémlelé:
Készűlök-é távozni? Nem! s legott
Keményen szólt, – nagyot vetvén magán, –
«Oh, én roszúl, igen roszúl vagyok …!
Ugy szaggat itt … meg itt … meg mindenütt …
E gaz betegség még bizony megöl!»

,Csak türelem, csak bizalom! – Hiszen
Még nem halál a terhes nyavalya;
Majd felemel, ki a kórágyba tőn!
Az Úr türő, kegyes; – hatalma nagy,
Mely visszahívhat a sir széliről,
Hogy élj, örülj, s ő jóvoltát magasztald!
(Figyelmesen nézett rám a beteg.)
De életünk bizonytalan, rövid,
Nem toldhatjuk meg egy arasszal is;
Igy, bármikor hív és szólít az Úr:
Meg kell nyugodnunk bölcs határzatán
S eme fohásszal hunyni bé szemük:
Atyám, kezedbe tészem lelkemet!
(Nagy visszatetszést szültek e szavak.)
És látod, sok, sok bú, gond és baj ér!
Hol bujdosunk, az élet útain
Könyek borítják a nyomot; – s kezünk
Sajgó szivünkre nyomva szüntelen.
Szeretteinket a sír fogja bé,
Szemünkre köd, lelkünkre bánat ül,
Zord, puszta lész az élet és világ.
Elfáradtunk, fejünk aláhajol
S magunk sohajtjuk ezt: elég, elég!
Jól is van így! – A porba tér, mi por.
A halhatatlan: Istenhez siet.
Valóság lesz remény, vágy, sejtelem,
Mélység, titok megnyitja kebelét.
Mi a halál? uj élet útja az,
Holott tartóst nyerünk törékenyért,
S bibort öltünk a szennyes rongy helyett!’

Ekkor fejét felkapta a beteg
És képiből kikelve szólt vadul:
«Hiszed te azt, mit nekem beszélsz?»
,Hiszem! rebegtem és megrezzenék …
A kitörés váratlanul esett,
S ijesztő volt szó, arc, szem egyaránt.
«Bolond vagy …! mégse, oh te nem hiszed,
Nem hiheted e zavaros mesét …!

S a csont-kép próbált rám mosolygani;
(El nem felejtem e szörnyű, ez álnok
S undok mosolyt, mellyel megnyerni a
Hitetlenségnek engem ő akart).
És folytatá: «adj jelt tehát, ha tudsz;
Mutass nekem, ki onnan visszajött,
Hogy tőle halljam, ott tulnan mi van?
Képmutató, álnok pap aki vagy!
Gonosz játék, melyet velünk ti űztök!
Hirdetve azt, mi bántó s képtelen.
A kisded, amint ért s figyelni bir:
Rettegtető, nyügző tan rabja lész;
S menekni nem bir ifju, férfi s agg,
Élő, haló ama nyomás alól?
Oh ez se, az se! rémet, árnyakat
Mutattok ennek is végpercein!»

– Gyengült a hang, a fő alásülyedt. –
,Szegény testvérem, eszmélj, csillapulj!
Félre beszélsz! a láz zavarta meg
Nyilván eszed, s onnét e zűrzavar …
Ösmértelek, erkölcsös és szelíd,
Istenfélő valál te s nem gonosz …’

«Nem ösmerél! – Istentelen valék!
Olyan, minőt e szó jelent neked!
De mely nekem csak ezt tevé: okos.
– Rövidlátó! – minőkből a világ áll!
Szemedben úgy-e az mind jó s igaz,
Ki a biró s törvény előtt nem állt,
Vagy nem volt a pelengérhez kikötve,
S nem bélyegzé meg a közvélemény?
Ki rendes, a szabályt nem hágja át,
Ki áldozó, alamizsnát ki oszt
S a templomban buzgón imádkozik?
Hahaha! én jól játsztam; a szerep:
Gonosz levén, igaznak látszani!
S a megbánás nem háboríta; – volt
Étvágyam, álmam és becsűletem.

Éltem … kacagtam …! egy két óra még,
Midőn lejátszom a bohózatot
S mindennek vége, vége lész örökre …!
Nincs semmi! és nem is kell! – hit, jövő,
Remény, megvetlek én s elútasitlak …!»
– Igy szólt, de szólt nagy háborgás között.

,Boldogtalan! mért nem vagy hát nyugodt?
Mi e vivódás, e kétségbesés,
Mely hányja, tépi bőszült lelkedet …?’

— — — — — — — — — — — —

Nem folytatám. Hosszú szünet leve …
A mécs ingó világa mozgatá
Az ellenző árnyát az ágy felett.
Verejték lepte a kór homlokát,
Lélekzetét fuldokolva szedte; nagy,
Nehéz harc volt, mit látszék küzdeni,
Vergődve, mint a rémült skorpió,
Mely vég, halálos csípést tőn magán.
Mozdúlatomra felriadt … merőn
Nézett reám, s felém nyujtá kezét …

,Boldogtalan, miért nem vagy nyugodt!
Felelj meg e kérdésre tenmagadnak!
Mondod, hogy jól tevéd, amit tevél:
Emlékidből végy hát enyhűletet!
Üres beszéd: hit, lelkiösmeret?
Fogódzál a gúny- s tagadásba! – Im
Itt a világ, tartson meg a világ!
Mi háborit, ha tulnan semmi sincs?’

Felkeltem ágya széliről, de ő
Reám szökött, mint a vad, és kezem
Rekedt kiáltás közt ragadta meg:
«Ne, oh ne hagyj itt, vallás embere!
Oh hallgatom már, hallgatom szavad!
Irtózom … félek … s nem tudom mitől …?
Hah, mondd meg: mit tegyek? hová legyek?»

S mondám: ,Bízz’! – «Nem merek!» – ,Higyj.’ «Nem tudok!
«Taníts meg rá: mikép kell bízni, hinni?
És … távolítsd el … innen … a halált …!»

Kezem folyvást szoritva, hátradőlt,
S inkább nyögött, sirt, mint szólt a beteg:
Nem fedte már verejték homlokát,
Ónszinüvé változtak a szemek,
S körültök ott, hol a köny útja van,
Fényeses, vörhegyeg szalag vonult,
S az arcot gyenge csuklás rángatá …
E száraz sírás iszonyú vala!
Láttam, hogy véglobbot vet a kanóc,
Hogy szólanom kell s gyorsan … amidőn,
Remegni kezdtek a tagok, s belém
Fogózva még inkább, a kór nyögött:
«Nem, – nem megyek!» – De elment, halva volt

_________________

Kivéve a halottéból kezem:
Egy székbe rogytam … elhagyott erőm
A borzalom s felindulás miatt.
A jelenet mélyen hatott reám …
S némán ülvén az éji csendben ott,
Szél-lebbenést gondoltam érzeni,
Szines felhőt látott behunyt szemem
S egy kéznek újját a felhő között.
Elmémre sok, nagy gondolat tolult:
Élet s halál … lélek s test … öntudat
Meg nem haló, fulánkos férgei …
Örök biró … itélet s fizetés.