»Hallgassátok meg szavunkat,
Akik fenn a bércen laktok!
Holott köd jár, rövid a nyár,
Közel felhők méhe csattog;
S megfelézi a fukar föld,
Mit a szorgos kéz belévet:
Nappal terhes, éjre félős; –
Iga, tengés, kín az élet.

Fogadjátok meg szavunkat:
Szálljatok le a lapályra!
Termő partok közt foly itt a
Folyamok gyors, népes árja. –
Gazdagulni, boldogulni
Vár a sikság, a fenyér lenn;
Jertek, jertek lakni hozzánk,
Legyünk egy són, egy kenyéren!

Nyereség lesz együtt élni –
Mély aknában kincset ásunk,
Öszveszántjuk mezeinket,
És közös lesz garmadásunk.
Tér vadából, tó halából
Meg nem csonkúl a jogos rész;
Egy pohárból isszuk a bort,
Mikor szivünk bánatos lész.

Jegyet hordtok, s ez mutat most
Makacs, érdes, elvonult fajt:
Kemény erkölcs, durva köntös
Lágyul, enyhűl s finomul majd.
A szilaj fiú lovag lesz
S hó nyakára a magaslat
Megszelídült vadgalambja
Selymet illeszt, gyöngyöt aggat.

Megmutatjuk városinkat,
S bámulat visz rajtok által;
Bennök minden szép, merész, nagy,
És határos a csudával!
Láthatjátok csarnokinkat
Uszva fényben, rakva dísszel
Hol zaj, illat, lakma és élv…
Melyet boldog aki ízlel.

A világot, nagy világot
Mi fedezzük fel tinéktek,
Új a lég is, új a föld is,
Melyet szivtok, melyre léptek!
Mért kövön, mohon sanyargni?
Ülni szűk völgy börtönében?
Jertek a lapályra lakni…
Itt az élet, itt az éden!«

»Értjük: a sík mily derüs, dús; –
A folyam bő, népes és gyors;
Mennyi áldás, fény, dicsőség!
S mindazt birni: kedvező sors;
De közöttünk nincsen, aki
Kérje nyiltan, lesse titkon;
Itt kivánunk élni, halni
Hegyeink közt, halmainkon!

Jó nekünk a régi erkölcs,
Büszkeség az ősi bélyeg,
És a köntös, mit apáink
Ránk hagyának, viselének:
Szép az ifju arca, bátor
Nap elfogja, szél kifújja;
Hadd legyen csak vadvirág, lomb
Lányainknak koszorúja!

A sovárgott boldogságra:
Sok és drága, mind kevés még:
Életünkhöz, örömünkhöz
Több van annál: van elégség;
Szives munka díja, haszna
A barázdán visszatérül,
Érett gyümölcsöt hullat a fa,
S méz csorog le törzsökérül.

Birjátok a cifra várost!
Minket nem von csarnok, oszlop,
S lázas óra, mit a dőre,
Az éjből a nappalhoz lop;
Nem sovárgunk kényelemre,
Sanyar, tűrés szokva nálunk,
Szokva harc, vész; – reng az erdő,
S nyugodalmas benne álmunk!

Olyan édes a mienknek
Tudni e tájt, völgyet, ormot!
Hű védelme, hő szerelme
Sziveinkkel egybeforrott.
Rázkodjék meg bár az ég, föld,
A hegy a rónára dőlve:
Senki meg nem hűt iránta.
Nem szakaszt el semmi tőle!«