Miért néznél a ronda földre,
Ha az eget szemlélheted?
Lent: sok vészes, csalóka, dőre
Jelenség bántja érzeted.

Fojtó párát lehel ki a föld,
Verejtékén táplál penészt;
Keblében undok nyűveket költ
S szinén mérges gyomot tenyészt.

Itt bút iszol habzó kehelybűl,
Remélve: szived zaklatod! –
Futó gyönyör gyötrelmeket szűl,
A szerelem kárhozatot.

Mily zürzavar, fázás, szorongás…!
Kábán szédelgnek a fejek;
Mily kárvágy! mit elédbe dob más:
Hurok s a kő elejtenek.

A por belep, s a sár befecskend,
Bármint utáld, bármint kerűld. –
Magánál lentebb nézve becslend
Az alacsony s elveteműlt.

Dicsben él, hal s megáldva sok gaz,
Ki ügyesen ámít vala,
S a szentnek, – jót, erényt ki szomjaz –
Maró ecet vég-itala.

         ————-

Mért néznél a ronda földre,
Ha az eget szemlélheted?
Szorosság fent nem fogja tőrbe
Látásod és eszméleted!

Repűlhetnek fel… s messzi, messzi…
Feletted a nyílt végtelen,
S hol a határt nincs, ami jegyzi:
A tiszta, könnyü, kék elem.

A hajnal ott kél bíborágyán,
Melynek rózsái közt aludt.
Ott lángol a nap, s a szivárvány
Épít magas, szines kaput.

A harmat onnan jő, – az illat
Oda száll anyja kelyhibűl,
S kit a lég finom árja ringat:
A víg madár ott zeng s repűl.

S bár a túlon rejtő palást van,
Nem érni földi szárnyakon:
Remény s hit, szép találgatásban,
Jár a nem ösmert tájakon.

Isten magas, szép mennye…! Majd ha
Repűlni gát nélkül lehet:
Dicsőségét, titkát ohajtva,
Oda lehellem lelkemet!