I.

Leng már a könnyü déli szellő,
Homály, köd elszéled vele;
S a mennytől a még puszta földig
Titkos folyamban átszürődik
Az ébredés langyos lehe.

Kizöldülnek, fellombosodnak
A völgy, halom s a fűzesek;
Megcsordul majd a teljes emlő:
Sejtben, bimbóban a szülemlő
Élet feszűl, lüktet, pezseg.

És a boldog megteljesűlés
– Hogy a lombot virág födi –
Lész könnyen, kéjben és mosollyal…
– Oh mért születnek fájdalommal
A mi szivünknek örömi!?

II.

A rózsalomb közt a lugasban
Fülemilék szállása van
És mezején a tiszta légnek
Együtt szállong az illat, ének –
Fűszeresen, bűbájosan.

Bimbók feselnek, – fördve reggel
Hüvös harmatban kelyheik;
S zöld lomb alá a napsugárnál,
Heves csókjával mely alászáll,
Fejök csak alig rejthetik.

Minő áramlás! mennyi bűbáj!
S nincs benne szűnet, nincs határ…
– Az illat-, fény-, dal- és biborbúl,
A gyors idő ha őszre fordúl,
Egy, oh csak egy maradna bár!