Akármikor, ha reggel, este,
Maraszt, vonz engem a vadon,
Rejtelmes sugdosásit lesve,
Hő áhitattal hallgatom.

Sok kérdésemre mélyen hallgat;
De amit mond, az mind igaz.
(Hazudni, csalni szabadalmad
Csupán neked van, emberarc!)

Még akkor is, sőt legfőképen
Ha rekkenő a nyári dél,
Álmában, önfeledve, épen
Legmélyebb titkokat beszél.

E szentegyházi néma csöndben
Neszt hallva a falevelen,
Azt gondolom, ni most előttem
Az isten egybe megjelen.

Bár hasztalan, mert csak alkatja
Egyetemében létez ő.
Szárnyfal mögött van, nem mutatja
Soha magát a rendező.

Sőt halhatatlan költeménye,
E mérhetlen világ nekünk
Örök talány; főeszméjébe
Nem hat rövid tekintetünk.

Miért vagyunk, mi és e minden?
Hogy véghetetlen, ha egész?
És ha egész, hogy véghetetlen?
Soha nem érti földi ész.

Az ember e világra mért jött?
Mért tűn el oly hamar, hova?
Mi itten a kétségbeejtőbb:
Az örök-e vagy a soha?

Elnézek e tündöklő tájon.
Mi szép világ, arany világ!
És kérdezem magamba fájón:
Mért nem maradni itt tovább?

És felel a hegy oldalából
Lezuhanó vidám patak:
Elmúl-e testem e világból,
Mert az Oceánba szakad?

A lángoló nap elhunyása
Ott ama kék hegyek mögött
Csak földiségünk csalódása.
Rész változik; a mind: örök.

Csak mi maradunk a sötétben,
Mig itt vagyunk, életrabok;
Velünk, amott a mindenségben,
A nap örökké ég, ragyog.

…De majd a szélben, mely a gallyon
Suttogva röpked szanaszét,
A bús idő fohászát hallom,
Hogy miért nincs számára vég?

Örökzsidó-szakállát rázza
Ott a sikáros part fölött:
“Az egyetemnek tárházába’
Nincs rém, csak ez a szó: örök!”

És száll a holló éj a fákra;
Holdfényben zörren a haraszt;
Lelkemre gyötrő kétely árnya:
Honnan merítsem a vigaszt?

Egyszerre mintha feneketlen
Örvényed látnám: végtelen.
Leborulok kétségbesetten,
Szivem szorul, szédül fejem.

Majd mintha gyóntató oltárnál
Csak hallok még egy gyönge neszt:
“Erről, fiam, ne gondolkozzál;
Jobb lesz neked nem tudni ezt!”