Csató József festőművész 2006-ban végzett a Magyar Képzőművészeti Egyetemen Maurer Dóra osztályában. Mesterétől tapasztalt megközelítésmód a mai napig meghatározza a munkáját. Ez megnyilvánul abban is, hogy nemcsak fest, de kisebb objektekben, videókban is gondolkodik. – Somogyi-Rohonczy Zsófia interjúja.

Somogyi-Rohonczy Zsófia: A Ludwig Múzeum Slow kiállításához kapcsolódóan zenei improvizációt is hallhattunk tőled. Ebben a végletekig lelassított zeneiségben ugyanaz a csönd ragadott meg, mint a képeidben. Mennyire játszik szerepet az életedben a zene?

Csató József: Amikor többet zenéltem, mint most, akkor nem szerettem volna keverni a zenét és a képzőművészetet, egészen addig, amíg az Eszterházy-díj [Esterházy Art Award, az Esterházy Privatstiftung képzőművészeti díja – a szerk.] egyik díjátadásán beadtam a derekam egy egyszemélyes fellépésre. Kimozdított a megszokásból, pláne a COVID azon szakaszában, amikor örült az ember, ha valamivel foglalkozhat. Ma már nem zavarnak ezek az átfedések, és jobban elkezdett érdekelni a zene meditatív hatása, hiszen minden, amit hallgatok a műteremben, bekerül a képekbe. Most egy dán zenész, Sofie Birch zenéje foglalkoztat, aki a hang gyógyító hatásával is foglalkozik. Amikor az egyik egyórás rádiós mixéhez választott tőlem egy képet, meglepett, hogy ez a „felkérés” jobban esett, mint bármilyen kiállítási lehetőség.

SRZs: A képeidben érződik a természet, az emlékek és a megfigyeléseidnek az inspiráló hatása. Miből merítesz?

CsJ: A természet nagy inspirációs forrásom, de inkább az emlékeimből táplálkozom, tehát nem fogok most folyamatosan Etnákat festeni (épp Szicíliában rezidenskedem). Pár éve volt egy vulkános kollázssorozatom, és érdekes, hogy most – hogy már nem foglalkoztat a téma – itt kötöttem ki. Még az is lehet, hogy a későbbiekben ez a motívum ismét fel fog bukkanni a munkáimban.

SRZs: A képeiden a növényi formák sokszor tűnnek emberi alakoknak vagy válnak teljesen absztrakt alakzatokká. Hogyan forrják ki magukat ezek az átalakulások?

CsJ: Organikusan alakulnak ki a formák. Rengeteg rajzot készítek, tehát technikailag átolvadnak egymásba. Egy kis „klubom” van a formáknak, melyek mindig váltakoznak, kiegészítik egymást, vagy kombinálom őket. A Töltsünk több időt a kertben című képem az egyik kedvencem a 2020-as időszakból. Van szerencsénk otthon egy kerthez, ami a Covid alatt óriási kinccsé vált. A képen egy kitekintésről is szó van. – Az ember, amikor kimegy a kertbe, akkor is csak kitekint, hiszen a természetben mindig vendégségben érzi magát az ember. Amikor kimegyünk az erdőbe, tapasztalhatjuk, hogy fél óra múlva teljesen más állapotba kerülünk. Nem kell ehhez messzire menni vagy túlgondolni ezt az egészet. Egyszerűen a mozgás és a fák látvány teszi. Ebben szocializálódtunk sok tízezer évig, ez nyilvánvalóan hatást gyakorol az emberekre most is. A kitekintés vagy betekintés ott van a képeimben is: a fejemben külön válnak a külső és a belső terek. Játszogatok is ezzel bizonyos képeken, ahol nem tudhatjuk, hogy pontosan mi van elől, és mi van hátul, mi van kint, és mi van bent.

SRZs: Hogyan tudsz új szemmel tekinteni arra, amit csinálsz?

CsJ: Ha festés közben valami újra jövök rá, vagy más irányba tudok elindulni, az számomra értékesebb, mint egy begyakorolt rutin verzió. Ez hasonlóan működik a zene esetében, hiszen a világsláger is akkor szól a legjobban, amikor majd százezerszer előadták. Ez lehet előny: az ember már tudja, mit csinál. Az én esetemben is van egy eszköztár, amivel dolgozom, és ezek a formák szabadságot is adnak számomra, hogy ne kelljen úgy éreznem, hogy unatkozom, se azt, hogy minden egyes képen valami teljesen mást kell csinálnom. Ez valahol egy tudatos döntés volt részemről. Engem rendkívül vonz az absztrakt, de egyszerűen észrevettem, hogy a figuralitás nélkül nem tudok meglenni. Nagyon kevés ideig tudom élvezni úgy az anyagszerűséget. Szerettem volna ezt a szabadságot meghagyni magamnak, ezért is csapongok az absztrakt és a figurális között, ezért van az, hogy a növényi formák figurálisnak számítanak vagy átmennek egy figurába, de mindig absztrakt szabályok szerint dolgozom a képeken.

SRZs: Hogyan osztod be az idődet az élet különböző területein? Hol találsz nyugvópontot?

CsJ: Szerencsés helyzetben vagyok, a festésen kívül nem kell mással foglalkoznom, mellette pedig ott van a családom. A festésre munkaként tekintek, tartok egy elég feszes beosztást, amit a gyerekek megszületése óta próbálok finomítani. Régen úgy voltam vele, hogy nem megyek be egy órára a műterembe, mert nincs értelme. Viszont pont a napirendem kapcsán kiderült, hogy egy óra alatt rengeteg mindent lehet csinálni, hiszen akár egy fél óra alatt is befejeződhet egy kép, attól függően, mennyit dolgoztam vele előtte. A nyugvópontra pedig megint csak azt tudom mondani, hogy természet. A műtermi időbeosztáshoz hasonlóan, néha ugyanúgy elmegyek az erdőbe délelőtt egy órára, úgy kezdem a napom, és tökéletesen jól működik. Minden tevékenység, ami máshogyan terheli az agyat, kikapcsolódást jelent. A festés a munkám, ezzel fárasztom le úgy magam, mintha havat lapátoltam volna. Ehhez képest gondolom azt, hogy a hobbinak teljesen másnak kell lennie. Nem ülök le zenélni festés után, mert ugyanazt a részét mozgatja az agyamnak. A legnehezebb az, hogy a világban látott dolgok, információk ne foglalkoztassanak folyamatosan, és le tudjak állni. Az ismétlődés önmagában jót tesz és alapvetően köze van a boldogsághoz. Brian Eno Csütörtök délután/Thursday Afternoon című zenéje a ’80-as években született teljesen mesterségesen generált hangokból. Ha ezt a zenét a természetben hallgatod, nagyon szépen összecseng a természet működésével. Minden teljesen random történik: tudod, hogy esni fog az eső, de nem tudod, hogy pontosan hogyan csobbannak majd az esőcseppek. Számomra ez okozza a legnagyobb művészeti gyönyörűséget, amikor már ismert dolgokban tényleg random újdonságokat fedezek fel.

Csató József további munkái megtekinthetők a Deák Erika Galéria oldalán és saját honlapján.