Emlékszem még Lőrincze Lajos és Grétsy László műsoraira. Jeles nyelvóvóink egész életük során fáradhatatlanul küzdöttek a nyelvromlás ellen. De van-e ilyen? Tud-e romlani a nyelv, vagy csak változik? Hogyan kerülhetnénk a nyelv mögé, hogy megállapíthassuk romlását, ha sehogy? Hiszen minden tapasztalatunk alapvetően nyelvi. És ha mégis igaz volna, hogy van itt egy romlás, amely ellen harcolnunk kell, akkor sem tudható, hogy a hétköznapi, élő nyelv eléri-e az ember lényegét. Ha elérné, akkor a nyelvőrök tudnák, hogy az emberi lényeg folyamatosan veszélyben van, ez a veszélyeztetettség azonban az ember létszerkezetéhez, közelebbről pedig a nyitottság fenoménjéhez tartozik, ahogy ezt a nagy Heidegger mondá.

De ha nem ilyen fene nagy létmélységben tűzzük ki a haladási irányt, akkor bevallhatjuk magunknak: dühítő dolgok történnek nap mint nap. Tévében-rádióban terjednek a nyelvi divatok, amelyeket pillanatok alatt vesz át az egész ország, hiszen a nép élete az utánzás. Lássunk néhány idegesítő példát!

Fogalmam sincs, milyen a hazai sportriporterképzés, de valamiben biztos vagyok. Mégpedig abban, hogy az első óra első percében megtanítják minden szpíkernebulónak, hogy a dicsér ige hosszú í-vel mondandó. Nem tudom, melyik ősriportertől ered ez a tévhit, de ha meghallgatunk egy tetszőleges focimeccs-közvetítést, egyszer-kétszer biztosan megüti fülünket, ahogy a beszélő kínos elnyújtottsággal – mintha élvezné a nyelvi hibát – azt mondja: dícséretes volt ez a lövés.

Újabb divat az is, hogy a mert helyett sokan a hiszen-t használják. „Azért kellett bevásárolnia, hiszen nem volt otthon semmi ennivaló.” Ez így – hogy szabatosan fejezzem ki magam – tök gáz. Az azért után mert-nek kell következnie. Ha pedig a hiszen-hez ragaszkodunk, akkor nincs szükség azért-ra.

„Lehet, elmegyek sétálni” – mondják-írják a primitívek. A még ártányabbak már vesszőt sem használnak: „lehet elmegyek sétálni”. Mit mondjak? Minden szeretetem a magyarul beszélő népé, de amikor ezt hallom-látom, menten a pisztolytáskámhoz kapok.

Itt van azután a mentén, a kapcsán meg az érintettje. Ma már nem balesetben halnak meg az emberek, hanem egy baleset kapcsán, vagy mint a baleset érintettjei. Várom a szent pillanatot, amikor először hallom, hogy valaki nem meghalt, hanem a halál érintettje lett. Hasonló ez a politikai korrektségi őrülethez, amely az emberi betegségeket igyekszik – legalább verbálisan – elviselhetővé retusálni. A rokkantakból mozgássérültek lettek (az ő nevük nyilván másképpen mozgó lesz nemsokára, ahogy az elmebetegeké másképpen gondolkodó), a fogyatékosokból pedig fogyatékkal élők, mintha a fogyaték csak egy macska vagy papagáj volna, amellyel az ember együtt él ugyan, de amely szubsztanciálisan nem hozzá tartozik. (A temető meg – gondolom – tele van halállal élőkkel.)

„Van köztük kémia” – hallom itt-ott. Az új pozitivizmus diadala ez, amely szerint szeretet vagy lélek nem létezik, csak kémiai folyamatok zajlanak az agyban. Kezdetben csak erotikus értelemben használták ezt az anglicizmust, de hallottam már, hogy egy kézilabdás így revelált a meccs után: „Jó ez az új edző, megvan köztünk a kémia”. Az anglicizmusokkal sokat bíbelődhetnénk, hiszen tele van velük a padlás, de minek.

Sorolhatnám még az értelmiségi marhaságokat is, amelyeket főleg esti vitaműsorok terjesztenek – a véleménybuboréktól a szellemi testtartáson át az új kötőszóig, amely így szól: adott esetben, de nem teszem. Gázból legyen elég ennyi. Ennek a világnak úgyis annyi.

Végh Attila