Szemelvények Simon Adri verseskötetéből

[talán még mindig…]

 

talán még mindig megfordítható

a számba tartott hűvös puskacső

mögém a szégyen omló gödröt ás

és puszta sár az alja puszta kő

 

ma úgy ereszkedik az alkonyat

közénk akár a jeges félelem

a visszatértek s nem vártak közé

egy agyonlassított felvételen

 

halálraítélt szürke arcaként

torzul szilánkossá a szemhatár

halkan zsebébe nyúl a fájdalom

összpontosít becéloz eltalál

 

 

Ölel, nyaldos

 

Mikor a teherlifttel alászállok,

mindig remélem, végre becsapódik,

és szétterjesztett szárnyakkal áll ott

az angyal, akinek nem rossz, nem jó itt,

 

aki csak áll és szelíden néz rám:

ő még, azt súgja, most is megbocsát,

és én is csak állok, lelógok bénán,

egy világvégi tenger ölel, nyaldos át.

 

Felizzik a tér, vállamra száll az angyal,

lángra kapnak mind a háztetők,

és én csak állok, szívemben faggyal,

és megfogom és megszorítom őt.

 

 

Tállya song

 

Itt a lélekajtó halkan nyílik,

itt megbékélek most minden mással,

és a léleklyuk is megtelik színig

a vízözönt hozó felhőszakadással.

A nyár végre reccsen, nyílnak a felhők:

nehéz kovácsoltvas kapualjak,

kisgyermek-szívem mára felnőtt,

kiáltanom kell, hangom hogy halljad.

Ott ér az éj, hol ágyamat bontják

az ablakrésben a zempléni dombok;

akiből mostanra kőszobrot formált

a társtalanság, a mindennapi gondok,

tányéron kínálja életét mégis

nekünk, itt idegen zarándokoknak

(és azokkal vágyom már élni én is,

kik torz békatetemek fölött zokognak).

Itt a lélekajtó koppanva zárul,

és koppan az asztalon a palackdugó,

és az augusztus a tenyerünkre ráhull.

A holdon landolunk mind. Tállyán lenni jó.

 

 

Bartók elutazik

 

Az asztalon, a kották lapjain

glédában állnak kulcsok, hangjegyek.

Egy félszünet, és basszus, violin;

maholnap kihajózom, elmegyek

közületek, hív óceán szele,

Ámerika, új, messzi otthonom,

a zongorám – egy hang is kár bele –

már némán áll, mint üres polcsorom.

 

Kossuth-szimfóniám is már a múlté;

tengerentúlra hajt a harci kín,

emlékem néhány könnyáztatta kuplé,

tükörből néz egy síró Harlekin.

Erdély, Románia és Afrika

bűnből fogant ifjúságom idézik,

látogatóba jövök csak haza,

ha még, talán – a hadsereg lenéz itt.

 

Nem vagyok elég délceg katonának –

hál’ Isten, hogy a sors így szabta rám.

Benny Goodman s a Columbia várnak,

New York lesz mostantól az új hazám,

concertókkal és szonátákkal fekszem

mostantól, brácsaversenyt komponál

tíz ujjam, megleszünk mi tizenketten,

ők és én, és a megváltó halál.

 

Most kél a Nap a tágas tengeren,

a vízbe fújja kottáim a szél,

de nyelvem elhagyni még nem merem,

bár nálam talán lágyabban zenél.

Ki tudja, mit fúj arcunkba a holnap,

ha háború van, minden jeltelen –

hajósinasok ládákat pakolnak.

Ősz van. Kékszakállú, utazz velem.

 

 

Dagerrotípia

 

Az emlékezet őrzi vagy képkeret –

a múltba veszett rég, nem szűnik mégsem,

hogy délután elfogy a fény, és gyors szelek

vágtatnak az aszály marta vidéken,

 

hogy szeméttüzelők füstje vakít,

vagy a naponta támadó porvihar,

hogy otthon találunk-e még valakit

éjszaka megnövő démonaival,

 

vagy leomlott házfalat, kifosztott ólat

az elvadult tájnak végleg visszaadtak,

és szilánkokként arcukba csapódnak

az évek, mint viharban kivágódó ablak –

(Orpheusz Kiadó, 2021)