Kaiser Ottó (Pápa, 1953) Balogh Rudolf-, Szőts István-, valamint Aranytoll Életmű-díjjal kitüntetett fotográfus, fotóriporter. A Magyar Művészeti Akadémia köztestületi tagja. Kovács katáng Ferenc kérdezte.

Kovács katáng Ferenc: Régi mondás, talán ma már kevésbé hallani: magyar ember lovon születik, a norvég pedig síléccel a talpán. Te véletlenül nem fényképezőgéppel a nyakadban jöttél a világra?

Kaiser Ottó: Pályára kerülésem egy véletlennek, pontosabban egy kudarcnak köszönhető. Sikertelen főiskolai felvételim után a pápai fotóműteremben gondoltam elkomolytalankodni egy évet a következő felvételiig. Nem éreztem különösebb vonzódást a szakma iránt. Egészen addig, amíg egy kampányszerű személyiigazolvány-kép készítés során megcsillant valami ennek a tevékenységnek izgalmaiból. Lázadó mindennapjaimba hirtelen költözött be a valóság. Fura módon ez a keretek közé szorított, előírásokon alapuló emberábrázolás, ahol szinte anatómiailag kellett megfogalmazni az arcot, közelebb hozta hozzám magát az embert. Amikor a velem szemben ülő megpróbálta hivatalossá rendezni arcvonásait, hogy megfeleljen saját dokumentuma számára, addig egy világ futott le szemeiben. Alig néhány arasznyi távolságból figyelve, olyan hatással volt rám, hogy a portrékészítés vált életem legizgalmasabb és legvonzóbb tevékenységévé. Igaz, az elkészített képeim összességéből nem ez volna megállapítható, de hát a szakmámból élek mind a mai napig, tehát alkalmazkodnom kell a megbízóim és az olvasóim műfaji elvárásaihoz. Voltak évek, amikor szinte csak az épített örökségek dokumentálásával foglalkoztam.

KkF: Művészet vagy mesterég a fotográfia? Ha ez is, meg az is, milyen arányban?

KO: A fotográfiára én mindig is mesterségként tekintettem. Olyan elfoglaltságra, amelyben éppen a megfelelő arányban keveredik az elmélet és a gyakorlat ahhoz, hogy lehetőségem legyen befolyásolni a végeredményt. Ha művészként állnék hozzá a feladataimhoz, azt hiszem, saját elvárásaimnak sem tudnék megfelelni, nemhogy a felszentelt ítészek elvárásainak.

KkF: Mi volt az első átfogó munkád, ami egy fotóalbum kiadásához vezetett?

KO: Azt hiszem, ezt inkább egy folyamatként érdemes szemlélni, mert az első kötet nem egy varázsdoboz, amit kinyithatsz, ha jó viselkedtél. A komoly szerződések aláírása előtti és utáni évek fontosabbak, mint maga az időpont, amikor rákerült a megbízásra a pecsét! Különösen, ha belegondolunk abba, hogy a több mint ötven megjelent albumom nagy része nem szerzői kötet, hanem megrendelésre készült, a kereskedelmi forgalom elvárásainak kénytelen-kelletlen eleget tevő „termék”. Az első könyvemhez mégis az a hihetetlen élmény köt, hogy szerzőtársa lehettem két olyan óriásnak, mint amilyen Koppány Tibor (1928–2016) építész és Dercsényi Balázs (1940–2003) művészettörténész, akik a XX. századi műemlékvédelem kiemelkedő figurái voltak. Az épített örökségekkel foglalkozó összes többi könyvem belőlük fakadt. Bár az ő tudásukat, felkészültségüket nyilván esélyem sem volt utolérni soha, maximalizmusuk hatására már évek óta magam írom/kutatom a templomokról, várakról szóló könyveim szövegét.

KkF: Az évtizedek során több tucat albumod jelent meg. Ne éljünk vissza az olvasók türelmével! Beszéljünk részletesebben csak arról, amin keresztül 2000 közepén megismertelek. Norvégiában engem is lencsevégre kaptál. Erről az azóta már három kötetre bővült sorozat első kötetérő az alábbi olvasható: „Az itt felsorakoztatott 25 író saját emigrációját – ha az volt – különbözőképpen élte meg. Akad közöttük, aki kisgyerekként szüleivel hagyta el Magyarországot, s olyan is, aki felnőtt fejjel változtatott. Sokan közülük úgy kerültek a határon túlra, hogy országot cseréltettek velük. Ez a könyv egyebek mellett arra tesz kísérletet, hogy – fotóikkal, néhány művükkel – visszahozza azokat, akik ilyen-olyan okokból elszakadtak természetes közösségüktől. Egyetlen dolog biztosan közös bennük: mindahányuknak fontos, hogy volt-van-lesz hazájukban is olvasókra találjanak. Fontos nekik, hogy tudjanak róluk, és tudjanak egymásról. Ha lehetséges másik Magyarország, akkor ez az a különbözőségben és sokféleségben megnyilvánuló, de összetartozó lélekvalóság, amely függetlenül minden (ázsiai, afrikai, tengerentúli vagy európai) kultúrától mindenütt van, ahol jelen vagyunk.” Beavatnál bennünket ebbe a nagyszabású vállalkozásba?

KO: Huh. Ennek a két-három évig tartó vállalásnak még az elmeséléséhez is nagy levegőt kell vennem, annyira sűrű volt. A megjelent nagy formátumú albumok mindegyike (Határtalan irodalom 1-2-3, Alexandra 2006, 2007, 2008) „csupán” az irodalom környékéről mutatnak be kötetenként 25 alkotót. Igaz, életrajzzal, interjúval, műrészletekkel és persze hozzájuk tartozó képriportokkal próbáltuk meg a teljesség élményét adni az olvasónak. Na de hol van a többi helyszín? A fotográfiailag látványosabban megfogalmazható színházak, műtermek és táncstúdiók világa? Az archívumomban! Mert az irodalom után következtek a többi műfajok, de a 2008-as válság minden számításunkat áthúzta! A következő albumok már nem jelentek meg. Úgy sem bírom ki, megemlítem hát, tervezem valamiféle folytatását, aktualizálását ennek a gyűjteménynek. Ha erre gondolok, máig hálás vagyok a kiadó igazgatójának, Matyi Dezsőnek, hogy annak idején éveken keresztül zokszó nélkül támogatta ezt a rendkívül költséges produkciót.

KkF: Kedves feleségeddel járjátok a világot. Hogy osztoztok meg a feladatokon? S mi ilyenkor a napirend? Gondolom, nem 8 és 16 óra között végzendő tevékenység, de nem is olyan, mint egy erdőt járó természetfotósé.

KO: Együtt járjuk a világot, akár kiállítást viszünk Kanadába, akár fotóscsapatot Törökországba, vagy éppen valamelyik könyv anyagát gyűjtjük a Kárpát-medencében. Ma már annyira kiosztottuk egymásnak a szerepeket, annyira konkrét feladata van mindkettőnknek egy-egy megmozdulásban, hogy egyedül nem is vagyunk értelmezhetőek. Feleségként az élettársam, fotográfus-könyvkészítőként a szerzőtársam. Talán így nyer igazán értelmet a FELE-SÉG szó jelentése. Zsuzsa mindent megtanult a digitális fotófeldolgozásról, a könyvek grafikai tervezéséről és nyomdaelőkészítéséről, hogy együtt maradhassunk a nap minden percében, a fontos és a fontostalan munkákban egyaránt. Lakásunk átmenet a tűzoltólaktanya és a műterem között, a munkaidő megállapításánál pedig soha nincsen gondunk, az ugyanis folyamatos!

KkF: Most éppen min dolgoztok, és mikorra várható egy új album?

KO: Az idei karácsonyfa alá már odakerülhet a Várak és várkastélyok a történelmi Magyarországon című albumunk. Két év munkájával tíz országból 120 várat vagy várból átalakított várkastélyt kerestünk fel, s amely kötet tulajdonképpen folytatása a Kárpát-medencei épített örökségeink sorozatban megjelenő Árpád-kori templomok és a Gótikus templomok címűalbumoknak.