Anyám virágpalántákat ültetetett, amikor az almafára bukkant. Még nagyon aprócska volt, de fel lehetett ismerni. Magról kelhetett, mert közel s távol nem volt a környéken almafa. Olyan kicsi, mint amilyen te vagy, mondta anyám. Meglátjuk, mi lesz belőle.

Egy év múlva megint szóba került a fácska, még mindig nagyon kicsi volt, de azért felvetődött, hogy megtartjuk-e a virágoskert közepén, és különben is, miért dédelgessük, azt sem tudjuk, milyen fajta, lehet, hogy nem is fogjuk szeretni. Akkor még óvodás voltam, és el sem tudtam képzelni, hogy egy almát miért ne lehetne szeretni. Egy év múlva már térdig ért a fa. Még mindig megkönyörültek rajta, mondván, hogy majd eldöntik, mi legyen a sorsa, ha akkora lesz, mint én. Szóval versenyezni kezdtünk az almafával, de nem én akartam győzni, sőt öntöztem is nyaranta, nehogy kiszáradjon, elvégre miféle vetélytárs az, amelyik gyengébb. Akkoriban még nem szoktam le a mesékről, de már ott tartottunk, hogy esténként nekem kellett mesélnem. Természetesen minden alkalommal az almafáról. Ott hevertek a meséskönyvek a sarokban, már mindegyiknek tudtam a végét, sokkal érdekesebb volt, hogy én meséljek, és minden este beküldtek valakit, aki éppen ráért, hogy meghallgassa, mit mesélek, aztán szépen bele is aludtam minden este a saját mesémbe.

Az almafa termése körül bonyolódott a legtöbb mese, nem aranyalmát terem, dehogy, az annyira elcsépelt, hanem rendes nyári alma lesz, de hatalmas, hogy jól lehessen lakni vele. Vagy inkább téli alma lesz, piros és fényes, vagy olyan borízű, amilyent apa szeret, vagy cirmos lesz és édes, vagy rétesbe való. De lehet rozmaringalma is, ami húsvétig eláll. De azért mégis az lenne a legszebb, ha olyan lenne, amilyent még senki nem látott. Legyen teljesen kerek, vagy éppen ellenkezőleg, tojás formájú, mert lehet, hogy egy madár hozta a magját a messzi Afrikából, és mi még nem is láttunk olyant.

Hónapok múltak, később évek is, hogy nem jutott eszembe az almafa, pedig ott állt a kert közepén, mintha ő lett volna a legszebb virág, nem hiányzott egyetlen levele sem, állt egy szál magában, szálegyenesen, és akkora lett, mint én. Akkor hozott virágokat, amikor senki sem számított rá, kora tavasszal. Szép, szabályos rózsaszín szirmokat, mint általában az almafák. Számoltuk a bimbókat, aztán a virágokat, aztán a kis zöldalmákat; minden megfeleződött, csak a fele nyílt ki, csak a fele hozott termést, a termésnek csak a fele maradt meg, egyszóval nyárra mindössze három termés csüngött az ágain, de még mindig nem lehetett tudni, hogy milyen fajta, mert még zöldek voltak.

Aztán a nyár végére színt váltottak. És egyre nagyobb lett a csodálkozás.

Fekete almák. Majd holnap, majd holnap megkóstoljuk.

Teljesen épek és egészségesek voltak. Nézegettem őket, olyan átlagos formájuk volt. Levettem egyet a fáról. Kifényesítettem az ingem ujjával, a koromfekete almahéjon, mint egy tükörben, megláttam a saját arcomat, a fogaimat, ahogy elnevettem magam, olyan torzan, ahogyan egy görbe tükörben látja magát az ember. Bele is akartam harapni, hogy végre megtudjam, milyen íze van a mi különös almánknak.

De ebben a pillanatban elrántottam a fejem, nem a saját akaratomból, apám kiütötte a kezemből az almát, elgurult a virágágyásban. Olyan dühösen nézett rám, azt gondoltam, hogy csattan rögtön egy pofon is. De nem, csak hagyta elgurulni az almát, és húzott el onnan a fa mellől, hogy most nem, úgy beszéltük meg, hogy majd holnap.

Reggel földrengésre ébredtem. Mint amikor az utat építik. Felkeltem, és kimentem, hogy megnézzem, mi történik. Már eltakarították a kert felét, már ástak a kifeszített madzagok mentén, kivehető volt a garázs alaprajza.

Láttam az almafa helyét, markolóval vették ki, egy árok nyílt a helyén, a gyökerét is kiszedték. Elvontatták valahova, csak néhány levél maradt utána az úton a széles keréknyomok között.

Kontra Ferenc