A száraz lomb már jól beeste
Az ősznek sárguló gyepét;
Hűvös szél borzong reggel, este,
A szép idő hej véget ért!

—————————–

A tócsán eső bugyborékol,
S a fecskék az eresz megett
Gyűléseket rendeznek néhol:
Itt már a tél, itt a hideg!

És összegyűlnek útra készen,
Egymással versenyezni ők,
S az egyik szól: “A vén Athénben
Fogok találni szép időt!

Én odaszállok minden évben,
S a Parthenonra fészkelek,
Párkányain tapaszt be fészkem
Egy tág ágyúlövéshelyet.”

A másik: “Egy kávéház ormán,
Szmirnában leltem nyugtot én:
A hadzsik számlálják borostyán-
Kövüket annak küszöbén.

Jövök, megyek. Megszoktam már a
Csibukok szőke gőzeit,
Melyeknek hömpölygő hulláma
Tarbukkot, turbánt elborit.

Másik: “Balbekben egy templomban
Lakom, rovátkos csúcsokon,
Kicsinyeim csőrében ottan
Csőrömmel megkapaszkodom.”

Negyedik: “Íme, az adresszem:
Rodus, lovagi palota
Egy kővirágos arabeszken
Verem a sátramat oda.”

Ötödik: “Pihenőm betartom,
Mert a kor elnehezített,
Máltában, a fehéres parton,
A kék víz és kék ég között.”

Hatodik: “Karcsú minaréten
Kairóban lakozni jó,
Sarat találok kinn a réten
S lakást ad télre Kairó.”

“Nílus. Második katarakta
– Szól az utolsó – ott lakom:
Tudom pontosan, hova raktam
Fészkem egy gránittorlaton.”

És mind: “Rajunkra ennyi menhely
Vár holnap messze tájakon,
Fehér csúcs, barna sík, kék tenger
Mitőlünk tarka lesz nagyon.”

Elhagyva az eresznek árnyát
A fecskecsapat így zajong,
Csicseregve csapkodja szárnyát,
Látván, hogy sárgul már a lomb.

Minden szavukat jól megértem,
Mert a költő szintén madár,
Csakhogy szegény fogoly; röptében
Minduntalan hálóba száll.

Fel szárnyra! szárnyra! szárnyra!
Mind annyi szép versben van az –
Szebb tájra, hol szivünket várja
Arany nap és örök tavasz!

(Babits Mihály fordítása)