Halmai Tamás írása Halmosi Sándor Katharok című kötetéről

„Az ugyanis a kortárs magyar irodalom felületes ismerője számára is feltűnhet, hogy a legjelentősebb posztromantikus (»posztmodern«) művek döntő többsége szekularizált teológiai (zsidó-keresztény) beszédaktusként értelmezi magát.”
(Sipos Balázs: Laudáció Szabó Marcell Hazai Attila Irodalmi Díjához)

„Optimisták vagy pesszimisták csak belátható távlatokban lehetünk. Az ember a maga beláthatatlanságával mindkét fogalmat meghaladja.”
(Pilinszky János: Látogatóban, Lengyel Péter interjúja, 1969)

„Still burning heretics under our skies
[…]
To stand with the cathars to die and be free”
(Iron Maiden: Montségur)

1

Halmosi Sándor költészete a kezdetektől egy kísérletező formanyelv esztétikai ethoszát állította a mitikus-spirituális létigazságok keresésének szolgálatába. Ez a missziós eltökéltség utóbbi három kötetében rendkívül kiérlelt és letisztult verskultúrát eredményezett, a szerzői szándék által „apokrif trilógiaként” jegyzett munkák akárha a hamvasi világkritika belátásait fordítanák le egy hiányzó Pilinszky-pályaszakasz nyelvére. Keresztény – de Kelet felől is inspirált – motivika hálózza be, és misztikus – de a tényszerűségekkel is számot vető – látásmód élteti e szövegvilágokat.

2

A Napszálkák (2020) bibliás tónusa a szavak (a nyelv és a költészet) lehetőségeit mérlegeli, a hallgatás övezeteit világítva be. A versek beszélője a Kali-juga alanya, és a „sötét kor”-ról olykor drasztikus-brutális képek és szóképek (pl. „Karóba húzott csend” [Vagy, aki vagyok]) vallanak. Ezek kegyelmi ellenpontjának láthatjuk a művelődéstörténeti értékvalóságok (pl. Csontváry) jelenlétét, az aforisztikus rátalálások vigaszát („Ha sok a fény, szemet hunyunk. / Sok a fény. Nem hunyhatunk szemet.” [Kali-juga-tangó]; „Az életed legyen az ima, / és ne az ima az életed.” [Görög dráma I]), mindenekelőtt pedig a szeretetközpontú ontológiai alapállást: „a szeretet nem kér, de van” (Vagy, aki vagyok);„Tudod, hogy csak a munka / és a szeretet ment meg.” (Justie); „A szeretet nem opponálható.” (Karantén).

Szikár, konstatáló-leíró mondatok, nominális stílus, infinitívuszok és katalóguspoétika jellemzi aNeretva (2021) poézisét. E nyelvi-poétikai térben a legjellemzőbb retorikai gesztus a hiányzó temegszólítása; úgy érezni: egy hiátusokra tisztult élet néz szembe kallódó-veszteglő esélyeivel („Semmi biztatót nem mondhatok.” [Biztató]); ámbátor sosem a teljes csüggetegség közérzetével. Ettől tájélmények és szakrális sugalmak is megóvják. Valamint a viszonylatos létezés adománya („Mégis, minden / odafordulás egy ősrobbanás.” [Obsculta]), a kimondás hivatásrendi ambíciója („Mindent lefordítani arra az egy szóra.” [Semmi]), az alázati magatartás eltökéltsége („Visszamenni a cellába. / Felgémberedni.” [Mint a kövidinka]). A szégyen, a botrány és a gyalázat antropológiai sarokpontjai mindenesetre illúziótlan biztonsággal jelzik a matériába zárt világosság sorsirányait: „Egész testeket takarunk légörvénybe.” (Dráma); „A szörnyűségnek mindig két vége van, / és egy emberi teste. Hiába kenjük ördögre, / Istenre. És hiába keverjük bele / az angyalokat.” (Alatta); „Íme a test, nyilvánosház. / Íme a lélek, szabad préda.” (Nem ejtünk foglyokat).

Hogy a „trilógia” szellemtani mélyáramaiból egyszerre olvashatunk ki elbukás-, beavatás- és megváltástörténetet, a zárótétel tisztaságának: a Katharok távlatnyitó, teljességteremtő erejének köszönhető. (A három kiadvány egységes arculatáért Fábián István grafikai, tipográfiai, tervezői tudását-tudatosságát illeti meglehetős dicséret.)

3

A gnosztikus, platonista és manicheus eredetű „eretnekség” eszmeirányait a 12–14. században a franciaországi kathar közösségek dolgozták ki és képviselték talán a legkövetkezetesebben. (Az idézőjel indokolt: a korabeli – és több vonásában máig konzervált – egyházi nézőpontot és szóhasználatot kapkodás volna egy harmadik évezred eleji irodalomkritikában gondolat nélkül átvennünk.)

Míg a tisztaság, megtisztulás képzetkörével a katharok neve metafizikai vetületben érintkezik, a kötet címe a katarzis etimológiáját is fölidézi, azaz a művészeti élmény szavatolta lelki újjászületésre utal. Emellett metapoétikus olvasat is megnyitható: amint a középkori „eretnekek”, úgy ez a 21. századi költő/költészet is kánoni rendeken kívül egzisztál. Az egyházi dogmák és az irodalmi rendszerek perifériája mindenesetre egyaránt és azonmód centrummá olvasható – ha koncentrációs igyekezettel hajolunk szavak, igék, logoszok fölé.

4

Mint Borbély Szilárd pszeudobarokk poétikája vagy Takács Zsuzsa allegorizáló versnarratívái, Halmosi Sándor művészete is testről és lélekről tud a legtöbbet. (Enyedi Ildikó szép filmjének címe e helyt új érvényét találja, amennyiben a katharok – és a Katharok – dualitáselvű teológiájához társítjuk.) Test és lélek Halmosi versvilágában külön-külön is fájdalmaknak kitett létezők, de egymáshoz való viszonyukat sem édenkerti harmónia jellemzi: „A testek között elbeszélési módok. / A túlzsúfolt térben szügyig közönyben / a lélek.” (Test van alul); „Jeltelen sírok vagyunk, / jelölt testekben.” (Érintés híján); „A léleknek, mint tudjuk, textúrája van. / A testnek, szegénynek, csak ez az egy lelke.” (Nincs itt semmi látnivaló); „A lélek soványságáról beszélek.” (A lélek soványságáról).

A többségükben rövid szabadverseket, ezt az esszéisztikusan prózai megszólalásformát lapról lapra lírai asszociációk és poétikus szentenciák emelik költészetté. Hol ars poeticává fejlő okfejtés alakjában: „A legdrágább, ami / ingyen van. Az a metafora. És költészet, / ha nyolc napon túl sem gyógyul.” (Nyolc napon túl); hol nyugati angelológiába oltva a keleti léttörvényeket: „Mert a távot mindig le kell evezni. / Ha ez a dharma törvénye, akkor ez a metaforája is. / A sötétben megnő a viselet. / És mindennap leroskad bennünk egy angyal.” (Hateha).

„Emberszabású kövek” (Amikor minden mosoly) és „mindenmentes lelkek” (Érintés híján) világa ez, a létezés itt mint két stáció közt megrekedt hiábavalóság rajzolódik elénk: „Tűz van, mi nem terjed, / eső, mi nem olt. A bőr alatt a szögesdrótok / holnap is feszülnek.” (Azok a standardok) – s a vágyak is mintegy megelégszenek a magasba emelt kudarccal: „Bűnöket cipelni a világítótoronyba.” (Bűnöket cipelni). A veszteglő időből kitörni alkalmasint csak az irgalom irracionális (más szóval transzcendens) útjain, egy mindennapi misztika hitével-hitében lehet: „A negyvennapos / böjtbe iktassunk be egy páratlan napot.” (A kútmérgezők lázadása); „Minden állat lehajol, / ha iszik. Minden súly fölött lék van.” (Megragadni a lényegét); „Egy sejt is sejtelem.” (Minden vesszőben).

A többes szám első személy szólamrendje sem egyént oltalmazó közösségre mutat vissza, inkább az idegenekre tagolódott emberiség grammatikai státuszát jelöli: „…tesszük, amit teszünk. / A kevés jót, a sok gyalázatot. / Néha tudjuk is, hogy mit cselekszünk.” (Könnyező Madonna arccal); „Az ő kenyerét esszük mind.” (Legendahántás); „…mint amikor még / emberek voltunk. Az én vétkem az én / vétkem is. Mindennapi kenyerünkön / a nemespenész.” (Fények között a bűn).

A kenyér szakrális toposza átvezetheti figyelmünket a talán legérdemibb versbéli dimenzióba. A mind sűrűbb, mind sürgetőbb egyetemes krízisállapot ugyanis egyre nyomatékosabban hív elő a beszélőből krisztusi reminiszcenciákat – és krisztiánus reménységeket. A személyes kapcsolatokat is a keresztelevensége szenteli bizalmassá: „Látom / az összes láthatatlan keresztet, ha rád gondolok.” (A hegylakónak); az időbeliség nyűgét is a megközelíthető közelség segít elviselni: „Minden távolság bennünk van. / Minden közelség tebenned. […] Minden / emberi testben eltöltött idő beavatás.” (1KOR 13). És talán nemcsak napi Jézusainkat jelenti be az egyik hatsoros, de a mindenkori képmás azonosságra képes voltát is tudatosítja:

Mindennap

Mindennap leszáll a keresztről.

Megkapálja a szőlőt, felmossa a körletet.

Közben híreket hallgat és jó zenét.

Megmosakszik, hogy újra le lehessen

köpni. Megnézi mindennap a kiállítást.

Elmegy melletted. Utánad fordul. Elsiet.

„Nem vagyunk tiszták” – mondja a mottószerűen a kötet élére helyezett, cím nélküli háromsoros. (A kurzív szedés Babitsig visszamutató kompozíciós fogás.) Innen olvasva a szövegek a jelen „katharjainak” beszédét tolmácsolják; avagy legalábbis egy hasonló igényű szellemi igyekvés jelölőjeként veszik kölcsön az irányzat nevét. A ciklusok (Puszta kézzel, Katharok, Fények között a bűn, Ha lenne még időnk) vonta íven túl találjuk a záróverset, mely e fölütésre reflektál keretezően, egyúttal a teljes trilógia szándéknyilatkozatát is összefoglalja:

Tisztul

Kiköpött és emberhalászokká tett minket

a végső idő, száraz csutkán lifegő szemekkel

keresünk fogást magunkon, de a lélek

nem kér belőlünk, amíg kapar, s amíg

kaparják. Sem ülni, sem feküdni nem

tudunk már. Mindenhol szúr és szorít.

Mocskos a szent, dolgozik.

Foltos a lélek. Tisztul.

Az apokalipszises jelenetezés („végső idő”), a jézusi utalás („emberhalászok”), lény és lélek kettéválasztása („a lélek / nem kér belőlünk”) a szenvedtető átmenetiség zónájában („Sem ülni, sem feküdni…”) jelöli ki a beszélő(k) helyét. Ezért is hat akkora erővel, ahogy a megsűrűsödő zárlat a lakonikus megrendülés alkalmát nyújtja – mocskosság és szentség, folt és tisztaság feszültségében fényesítve ki eljövendő időtlenségek ígéretét: „Mocskos a szent, dolgozik. / Foltos a lélek. Tisztul.” Akár az olvasó, aki jóllehet foltos lélekkel silabizálja a sorokat, közben – akarja vagy sem, mégiscsak – tisztul. Mert érte is dolgozik a szent.

5

Egy nemrégi interjúban Závada Péter a klasszikus, a populáris és az avantgárd művészeti törekvések és kulturális övezetek természetes egyidejűségéről beszélt igen rokonszenvesen és meggyőzően. E három jeltani valóság közül Halmosi lírája egyértelműen a tradíciók értékvilágához kapcsolódik – kereső-kísérletező korszerűséggel. A népszerű vagy kommersz kultúra szemléleti-alaktani elemeivel csak annyiban érintkezik, amennyiben a létet feledő eszméleti hanyatlás civilizációs tüneteit veszi számba, s a megváltott világban megváltatlan módon élő ember sorskérdéseit fogja-forgatja nagyobb fények terébe. („Az Aranykorban élünk, / de nem veszünk róla tudomást” – fogalmazott a Napszálkákban a Mítosz és valóság című vers.)

6

„Mert az igazon győz a rossz / a rosszon győz a rosszabb / mivégre mégis ellene / mondani a gonosznak” – kérdezi Albigens című versében Székely Magda. „Mikor a jóra semmi jel / jel nélkül is indulni kell / az egyre sürgetőbb sötétben” – feleli válasz helyett. A Halmosi-líra akárha ehhez az imperatívuszhoz igazodnék egész figyelmi rendjével, teljes poétikai tudásával, minden szellemi készültségével.

Jelentős, de jószerével recepció nélküli költészeti vállalkozás ez. Az olvasótól csak annyit kérek: ajánljon bizalmat a Katharoknak. A többit elvégzi a nyelv, az idő és/vagy a kegyelem.

(Gondolat Kiadó, 2022)