Részlet egy készülő Tersánszky-monográfiából

A második világháború előtti madártartás egyik legjellegzetesebb madara a csíz. E kis madár főszereplésével Tersánszky Józsi Jenő két elbeszélést is írt: A Matyi madara (1911), Pimpi, a csíz(1934). Vessünk egy futónál hosszabb pillantást arra, hogy e madárnak milyen irodalomtörténeti, kultúrtörténeti vonatkozásai léteznek. Tersánszky jegyében hadd kezdjem azzal, hogy a csíz a fotográfiai népszerűvé válása óta a mosolygás madara: „Csíííz!”

Ám kezdjük kicsivel korábbról: mondjuk az ősi népdalainktól. Herman Ottó (1835–1914) az Arany, Tompa, Petőfi és a népköltés madárvilága című munkájában a madarak felbukkanását vizsgálja a népköltészet, valamint Arany János, Petőfi Sándor és Tompa Mihály soraiban. A könyv szerint a sárgászöld tollú, kellemes énekű csíz egyik költőnknél sem szerepel, viszont a népköltészetben igen, méghozzá csizik néven. Pedig jellegzetes madár, ha nem is teljesen a miénk. Mármint abból a szempontból nem, hogy nem nálunk költ, bár a Madarak című Búvárzsebkönyv azt írja róla, hogy a Bükk hegységben már találtak csízfészket. Csapatai télen jelennek meg nagyobb számban hazánkban. A madarászok ilyenkor fogták el őket lépvesszővel vagy csapókalitkával, és így kerültek az emberek kalitkáiba. A második világháború előtt a csíz kedvelt szobamadárnak számított, majd a háború után a természetvédelmi törvény betiltotta tartását, de ez a „néphez” csak lassan szivárgott le, és sokáig felbukkant még a házakban, akár még az 1980-as években is.

Népszerűsége és elterjedtsége ellenére sajnos csak egy verset ismerek a régebbi költészetből, amelyik emléket állítana neki, Erdélyi Józsefét, aki a második világháború előtt tartotta ezt a madarat. A költemény címe Egy csíz után. Gyászvers, a halott madarat gyászolja benne, és így akár Tandori Dezső madárverseit is megelőlegezi. „Szobánk faláról a kalitka / hiányzik: lekerült. / Minek is függne ott hiába, / némán, mert megürült.” Brehm Az állatok világa című Magyarország számára átdolgozott, és a kilencszázas évek legelején kiadott munkája ezt írja róla: „A fogságba hamar beletörődik. Szobamadár gyanánt igen ajánlható. Mivel nagyon tanulékony, hamar megtanul mindenféle mulattató dolgot […] gazdájához rendkívül ragaszkodik […] gondos ápolás mellett könnyen költ is a fogságban…” Nagyjából ugyanezeket hangsúlyozza Konrad Lorenz is a Salamon király gyűrűjében: „Ahány kismadarat csak ismerek, valamennyi közül a csíz az egyetlen, amely nemcsak hogy megszelídül, de igazán személyes ragaszkodást tanúsít még akkor is, ha idősebb korában ejtik fogságba.”

Tersánszky két csízes novellájában vannak rokon vonások. Például mindkettőnek gyerekek a főszereplői a madarak mellett. Ez a hasonlóság elsősorban abból fakadhat, hogy Tersánszkynak gyerekkorában volt dolga csízekkel. Az Igaz regény című memoárja szerint valóban tartott ilyen madarakat, melyeket Misutól kapott: „Az ő barátsága révén kerültek házunkba kalitkában tengelice, csíz, csóka és házinyulak.” Rokon vonás továbbá az is, hogy mindkét írásban elrepül a madár. Igaz, a Pimpiben az a csavar, hogy vissza is tér, és akkor máris a különbségeknél tartunk. A különbségek sorába tartozik még a novellák eltérő helyszíne, valamint az, hogy míg A Matyi madarában fiú a főszereplő, addig a Pimpibenkislány, és az is, hogy a két novella két különböző évtizedben született. Az időbeli különbség az írások stílusán is érződik: a Pimpi modernebb, és jóval inkább hasonlít a mesékhez.

A Matyi madarában különben Tersánszky egy lélektani novellát tesz az asztalra. Hiába ágál annyit a pszichologizálás ellen, néha belőle is kibújik a Ranschburg Jenő. Ebben az írásban az adja a lélektani konfliktust, hogy a családot meglátogató nagynéninek a kisfiú szülei annyira „alámennek”, annyira ki akarják szolgálni, hogy a fiú szégyellni kezdi. Ez akkor csúcsosodik ki, amikor a nagynéni véletlenül elengedi Matyi csízét. Szülei úgy tesznek, mintha semmi baj nem történt volna, de Matyi ezt egyáltalán nem így érzi.

Matyinak a novellában két csíze is van, két külön kalitkában, és az apa mindkettőt megmutatja a vendégüknek: „a kisfiú apja leakasztotta az egyiket a falról, s magyarázni kezdte, hogy Matyi kerítette a madarakat […] s hogy miként fogja itt a szomszédban egy ember ezeket a csízeket télen a bojtorjánokon, egy madaras kalitkát téve ki karóra, teletűzdelve tölgyfa lépvesszőkkel.” Az író itt nagyon érti a témáját, és teljesen realista: minden pontosan így történik a valóságban is. A korábban idézett passzusokból látszik, hogy akkor is igazat ír, amikor az egyik csíz szelídségét ecseteli: „ez a kicsi egészen megjámborodott”.

Az apa kiveszi a madarat, és a rokonuk kezébe nyomja, és ekkor történik a baleset: a madár kiröppen a nagynéni markából. De Tersánszky szokás szerint nem hagyja keserű szájízzel az olvasóját, és a kisfiút hamarosan kárpótolják egy tengeliccel, vagy más néven stiglinccel, de a novellában a tiglinc változat szerepel.

A Pimpi, a csíz a madár elfogásával indít, majd azzal folytatódik, hogy egy kedves gazdája lesz egy kislány személyében, aki lelkiismeretesen gondozza. A kislány annyira jószívű, hogy Matyival ellentétben ‒ ismét egy ellentét, talán a legnagyobb a két novella között ‒ a csíz jólétének érdekében képes lenne megválni tőle, akár szabadon is engedné. Felmerül benne az a nagy dilemma, hogy a madár jól érzi-e magát a kalitkájában, vagy inkább a szabadságot választaná? Tersánszkynak ez egy ismert dilemmája, melynek általában az a meglepő vége, hogy a madár a kalitkát választaná (egyébként a valóságban is gyakran így áll a helyzet).

A kislány tehát szabadon ereszti kedvencét, és Pimpi odakint hamarosan rádöbben, hogy „nem is volt olyan szörnyű dolog a kalitkája”, majd a kislány legnagyobb örömére visszaszáll belé. Hajlamosak lennénk azt gondolni, hogy ilyesmi csak a könyvekben történik meg, de nagyot tévednénk. Saját példámon elmondhatom, hogy három elszállt madaram közül kettő visszajött: egy hullámos papagáj és egy japáni sirálykapinty. A madár azért hajlamos a kalitkát választani, mert jól és biztonságban érzi magát benne, ennek legékesebb bizonyítéka, ha szaporodik is. Schmidt Egon is azt írja az Egér a zongorában című könyvében, hogy ha a madár a közelben marad, és „ilyenkor hallja meg az ismerős hangokat, látja megszokott kalitkáját az ablakban, nagy a valószínűsége annak, hogy visszatér.” A madarak egyébként maguktól gyakran ki sem akarnak jönni a kalitkából, még akkor sem, ha nyitva az ajtaja.

A csíz a történet végén tehát „megadólag visszatért kalitkájába, és boldogan kezdett füttyébe.” A kislányban pedig „feloldódtak aggodalmai, hogy kegyetlen rabságban tartja magánál Pimpit.” Ezzel az igazán tersánszkys zárással fejeződik be a mosolygás madarának második novellája.

Acsai Roland