Nehéz eldönteni, melyik állapotban könnyebb közel kerülni halhatatlan lelkünkhöz, vagy legalábbis az örökkéválóság fölfoghatatlan igézetéhez… A tél hidegében és sötétjében, mikor a testünk folyamatos figyelemre, vitaminpótlásra, rendes ruhára, mikuláscsomagra szorul? Vagy a nyár önfeledtségében, amikor azt csinálunk a testünkkel, amit akarunk, mert szinte mindegy neki? Rendesebb helyeken néhány fáról is meg lehet ebédelni, csak víz kell, meg árnyék. Mit kedvel jobban a lélek? Ha több, vagy ha kevesebb tudati erő emlékezteti állandóan a testhez kötöttségre? Milyen utakat is jár be a tudat testben és testen kívül? A test végessége s a lélek végtelensége között van egy izgalmas, átmeneti zóna: mintha többségünk ebben tartózkodna a legtöbbet. Ez a tér. A tér, amiben egy, de többnyire több test tartózkodik, és valahogyan kitapogatózik oda a tudatával. És megint csak föl lehet tenni a kezdeti kérdést: milyen tudati tapogatózás az, ami inkább a kézzelfoghatóhoz, s milyen, ami inkább a láthatatlanhoz közelít?

Mint az ég meg a felhők. Amint belerepülünk egy felhőbe, máris képtelenek vagyunk körülhatárolni. Messziről egyértelmű, meddig tart a felhő és hol kezdődik az ég. A belsejében elveszítjük minden józan támaszunk.

Miközben épp erre a támasztalanságra vágyunk. Legalábbis egészséges, szabad emberként szárnyalni akarunk a határtalanságban. Vállalni akarjuk a felelősséget a teljességbe röppenésért. Apropó, röppenés: nem tudom, emlékszik-e még valaki, milyen nagy dolog volt a – most kivételesen tisztán fizikai értelemben vett – röpülés, mikor végre nagy nehezen föltalálták. Óriási, heroikus, veszedelmes dolog volt, a levegő meghódítóit hősként ünnepelték. Eltelt alig több mint száz év, és ma a röpülés talán a legunalmasabb, legostobább és legkisszerűbb dolog a világon. Legalábbis ha körülnézünk egy átlagos repülőtéren, ahol a nyomorult embereket úgy terelik ide-oda, mint a tárgyakat, és senkinek eszébe se jut, hogy tiltakozzon e fertelmes dehumanizáció ellen, mert valami bestiális önabuzálás állapotában létezik, minek következtében ő is tárgyiasítja önmagát. Ha a Wright-fivérek előre látták volna ezt a méltatlan szemétséget, jó ízlésű emberek lévén inkább valami föld alá bújó gépet építettek volna.

Természetesen ma is van a röpülésnek meghitt, magasztos pillanata: amikor a felhők fölé emelkedünk, s megfeledkezünk arról, hogy körülöttünk emberek vannak. És ez most napjaink talán legnagyobb szellemi – egyben merőben gyakorlati – kihívása a gondolkodó emberiség számára: hogyan vegyük rá önmagunkat, hogy ne töltsünk ki okvetlenül minden rendelkezésünkre álló teret? Hogyan hagyjuk békén egymást, hogyan szaporodjunk kevésbé, hogyan legyünk kevesebben, egyszóval: hogyan legyünk mértékletesek masszaszerű individualizmusunkban?

Mert e ponton szembesülünk azzal a mérhetetlen társadalmi és ökológiai paradoxonnal, hogy minél több ember van egy térben, az annál embertelenebbé válik. És ezen nincs semmi hosszadalmas fejtegetnivaló, elég messziről rápillantani egy lakótelepre vagy egy kis falura, és rögtön kialakul egy nagyon határozott álláspontunk arról, hogy van-e kedvünk odamenni, vagy nincsen.

És ez tényleg egy elképesztő metafizikai rejtély, amire tudtommal nincs másik példa a teremtett világban. Ha sok víz gyűlik össze valahol, akkor az egy nagyon vizes közeg lesz. Ha sok róka gyűlik össze valahol, akkor az egy erősen rókás közeg lesz. De ha sok ember gyűlik össze egy térben, az sajnos egyáltalán nem lesz emberi közeg. Öröm az ürömben, hogy e szomorú tény kiválóan használható istenérvként is. Egyszerű emberi tudattal az emberiség, mint olyan, fölfoghatatlan. Fölfogható a családom, a barátaim, olyan tízes nagyságrendben vagyok képes más emberekkel kapcsolatban realizálni, hogy ők is szabad, büszke istengyermekek és halhatatlan lelkek. Amikor tíz- és százezrek csinálnak egyszerre, egy térben valamit, akkor emberi tudattal az ő lelkiségük tökéletesen fölfoghatatlan. Összemosódnak, rút tömeggé válnak, s teljes terjedelmükben dacolnak minden beleérző-képességemmel és humanizmusommal. De nem ám Istennél! Istennek ugyanis isteni tudata van, azaz beleérző- és fölfogóképessége végtelen. Ő képes érzékelni összes létező teremtményének lelkiségét. Az már megint egy másik eszmefuttatás témája lehetne, hogy ugyan minek neki ez a sok milliárdnyi teremtmény, de hát végtére mi is sok magot vetünk, vagyis teremtésünkben épp olyan mértéktelenek vagyunk, mint az Úr – ha nem is vagyunk hasonlóan végtelenek. Illetve a lehetőségünk elvileg megvan rá. Ám ha valaki azt állítja, hogy sikerült neki, az azért már egy picit gyanús.

Mondom, ez jelenünk és jövőnk nagy kihívása: úgy élni a rendelkezésünkre álló térrel, hogy lehetőség szerint ne korlátozzuk, hanem inkább segítsük egymás végtelenségét. Az alábbi képen látható kicsiny békának például ez tagadhatatlanul sikerült egy kedves, nógrádi vízmosásban.

De addig is, amíg legalább a magunk kisded képességeivel megközelítjük a fenti tudatállapotnak legalább a legalsó lépcsőfokait, érdemes csak annyian összegyűlnünk egyszerre, amennyi még számunkra tudatilag fölfogható. Vagyis ne egyszerre legyünk sokan, hanem lépésről lépésre. Végül is a kegyelem állapota valahol a türelemnél kezdődik.

.

Juhász Kristóf