Úgy! szebb a mű, ha büszke
Formából kél elő,
És küzdve:
Vers, márvány, drágakő!

Ne kösd a lépted gúzsba,
De szigorún vezesd,
Oh, Múzsa:
Kothurnust ölts, feszest!

Fúj! ütemek lapossa!
Mint nagy papucs lötyög,
Tapossa
Száz kényelmes bütyök!

Oh, szobrász! kezed újja
A sárt, mely lomha, lágy,
Ne gyúrja,
Ha szebbre leng a vágy!

Zord márványt kalapácsozz!
Minőt Carrára fejt,
Vagy Párosz:
Szűz kontúrt méhe rejt!

Vagy büszke vágyad vonzza
Syracusa becses
Ó bronza:
Kevély rajzu s kecses!

Vagy finom gondu kézzel
Vésvén agát szivét,
Igézd fel
Apollo arc-ivét!

Festő! vízzel ne fess te!
A halk szin is mohón
Tüzesre
Izzék, zománc kohón!

Szirént fess: testén tarka
Szeszéllyel csapkod át
Kék farka -,
S száz címerrajz-csodát!

Fesd, hármas dicsgerezddel,
A Szűzet s gyermekét,
S kereszttel
A bűnös földtekét!

Elomlunk. – Gőggel állván
Csak egy: a Mű – örök!
A márvány-
Arc él a rom között!

S ha régi, földbe rejtett
Vak érmet lel a pór:
Felejtett
Császárról hull a por…

Az istenek is halnak,
De híre sohse vész
A dalnak,
Előbb lesz rongy az érc!

Mintázz, csiszolj, faragj hát,
Hogy álmod lebben
Alakját
Lengje a lomha kő!

(Tóth Árpád fordítása)