A modern városnak, akárcsak az emberi szervezetnek, számos behatással kell szembenéznie. Az ökológiai változások mellett használóinak vándorlásához, életstílusának változásához is alkalmazkodnia kell. Óhatatlanul elszigetelt egységek formálódnak, amelyek között csak nehezen jön létre a kapocs. Az óceán falai kiállítás olyan, sokszor több éves kutatás során megfigyelt történeteket mesél el, amelyekkel a kortárs városi együttélés mélyére áshatunk.

A kiállítás éppúgy behálózza a Budapest Galéria tereit, ahogy egy város is aktív szövetet hoz létre. A kertben és a kapualjban is fel-felbukkanó madárházak Zorka Wollny Kilakoltatás dalok című hanganyaggyűjteményének adnak otthont. A kedves házacskákból kevésbé bájos dalok hangzanak fel. A szövegkönyvet elolvasva a berlini ingatlanpiac sokszor válságos helyzetébe kapunk betekintést, és nem a nyereséget felhalmozók nézőpontjából. Ugyanilyen kívülálló helyzetet mutat be Adnan Softi és Nina Softi installációja, amely hang és mozgókép által visz minket vissza a Bibby Challenge fedélzetére. A séta- és konténerhajó furcsa egyvelegeként létrejött képződményt a német hatóság 1993 és 2006 között használta a délszláv háború elől menekülők elszállásolására. Bizonytalan, a társadalmon kívüli létállapotba kényszerített emberek világába léphetünk be – szó szerint, hiszen a leterített szőnyeg az egykori lakóegységek méretét képezi le – két lakó, Adnan és Ilhana Verem visszaemlékezéseivel. A társadalom perifériájára szorulva, vagy éppen a társadalom keretein kívül pedig igencsak könnyen találhatja magát az ember. Sean Vegezzi művész és kutató videójában egy 1992 és 2023 között működő „úszó börtön” története olyan aktuális problémát szólaltat meg, amely még megoldásra vár.

Schmied Andi installációja az ingatlanbefektetéseknek monumentális és élettől elszakadt, hátborzongató jövőképet vázol fel. Legyen szó mesterséges szigetekről, az égbe szökő vagy a föld mélye felé terjeszkedő lakóparkokról, az Asset Town tűpontosan tart tükröt a nagyvárosokban megvalósuló építészeti projekteknek. Gondoljunk csak a Dubaj tengerében létrehozott új szigetcsoportra, a Londonban megvalósított iceberg-házakra, ahol több szintet foglalhat el az épület a földfelszín alatt. Ez a világ természetesen csak az ultragazdagok előtt áll nyitva, ahol az évente 15 napra használt ingatlanok nem többek a tőke biztos és értékálló őrzésének meseszép építészeti műalkotásainál. Ez a megrázóan tágra nyílt társadalmi olló nyilvánul meg Tony Cokes videómunkájában is. A művész jellegzetes videóesszéje már látványában is egyértelműen jelzi az alkotó kritikáját korunk eluralkodó képi zaja ellen. Az egyszínű lila és narancs alapokra felvitt mondatok két valós eseményt mutatnak be: egy 1988-as cikkrészlet, amely a Tompkins Square Park-i hajléktalantábor rendőri brutalitással való felszámolásáról számol be, míg a másik részlet Sharon Zukin 1982-es könyvéből idéz, amely a SoHo-i művészlakások értékemelő szerepét mutatja be az egykori iparterület átalakulásában. A videó zenei alapja nemcsak hátteret biztosít, de ritmusával láthatatlanul szabja meg az olvasás, a megismerés ritmusát és kereteit.

A művek mindegyikében erősen jelen van a magány érzése. A napközben alvó városok mellett megjelennek a csak irodaházak számára létesített központok, amelyek éppen a munkaidő lejártával néptelenednek el. Videóján ezekben a kiüresedett terekben sétál Niklas Goldbach önmagát sokszorozva. Az 1970-es években létrehozott posztmodern épületkomplexumban fel-felbukkanó alakjai között nincs interakció, a térből való kijutásuk közel olyan kilátástalan, mint a külváros társadalom perifériájára szorult lakóinak felemelkedése.

A nagyvárosi térből lakásaink intim szférájában se bújhatunk el a magány elől. Neogrády-Kiss Barnabás sorozatának képei a 2020-as emlékeket idézik, amikor a karanténba szorult művész a négy fal közé zárva terápiás jelleggel döntötte el, hogy mindennap készít egy képet. A kis területre önmagával bezárt ember a hétköznapi tárgyak és saját teste által élte meg a megismerés lehetőségeit. Hiszen az állandóan elérhető internetes világ hamis módon a mindig kapcsolódás illúzióját adja a modern embernek. Lírai hangvételű Love Boat-sorozatában Agnieszka Polska is a kommunikációs ál-kapcsolódást szembesíti a valós érzelmek lehetőségeivel.

Ami pedig eddig elvontan, úgy Nina Canell installációjában kézzelfogható formában – a globális kommunikációs rendszert működtető kábeldarabok képében – kerül a Budapest Galéria tereibe. Az óceán mélyéről kikerülő nagyméretű kábelek egy olyan biztonsági háló képét sugározzák, amelynek törékenysége mellett saját kiszolgáltatottságunkra csak akkor döbbenünk rá, amikor a szolgáltatás valamilyen okból megszakad. Ha pedig a kommunikációs- és adatháló örökre eltűnik, könnyedén Anna M. Szaflarski álomszerű grafikájának világában találhatjuk magunkat. Az egész falat betöltő színpompás tapétán a sci-fi-képregényekbe illő karakterek a futurisztikus formákkal benépesített városi térben éppolyan kilátástalan útvesztőben próbálnak túlélni, mint Niklas Goldbach alakjai a kiüresedett betonrengetegben.

Somogyi-Rohonczy Zsófia

Az óceán falai; 2024. 04.19. – 2024. 06.09.; kurátor: Hunya Krisztina; Budapest Galéria – 1036 Budapest, Lajos utca 158.