Barbár és tiszta

Tompa hang a hó alól.
Meghallja a mai igére éhes
zarándokcsapat, és a lavinát
visszatolják a hegyre. Már látszik:
egy múmia kiáltott, tátott szájában
egész élete. Értesítik a múzeumot,
ahonnan elszökött, és nemet
mondanak a beígért jutalomra.
A téridő megbillent valahogy,
nyílheggyé vált a mutató az órán
és a tájolón. Meg kéne reggelizni éjjel,
minek reggelig várni, hiszen mind
éhesek vagyunk. Leülünk a szabad
ég alatt, van egy hely, ahol az időt
egy cédrus száraz ágáról lógó
palacsintára festett óra mutatja.

Óvóhelyi lakoma

Dermedt gálya a reggel, hiába
próbálom jégbe fagyott evezőkkel
megmozdítani, nem enged.
Pedig elég lenne egy kis moccanás,
és talán énekké olvadna össze minden.
Átjár az éhség, már a szívem is korog,
nem nyitok senkinek ajtót, már így is
kész óvóhely a lakásom. Csukott szájjal
rágnak hívatlan vendégeim. Egyetlen
falatot forgatnak szájukban évek óta.
Várom, hogy lenyeljék végre, és
megköszönjék, hogy itt lehettek.

A szerelem ideje

A bánat lakói kétségbeesetten
keresik egymást a szívligetben.
Egy férfi a székét a folyón át
a fák közé viszi. Van három
csillaga, nyilván ezredes.
Nem orosz, amerikai.
Szellő korholja a lusta gallyakat,
hogy végre mozduljanak.
Azért az árvalányhajat képes
befonni, jöjjön hát valaki, és
Möbius-szalaggal kösse be.
A szerelem ideje mindjárt itt
van, közel a kolerajárvány.
Ideje hajóra szállni, ezredes.
Hagyd a székedet, a hajón lesz
elég, ha ülni lenne kedved.
De ismerlek, föl-alá járkálsz
majd sokáig, míg végre
odalépsz ahhoz, kit az idők
kezdetétől szeretsz.

Ezüst minden

A fény az élőket balzsamozza,
akik tőled követelik a mesét,
napozóágyat húznak a szoba közepére,
és várják, hogy a napjuk legyél.

Mára aranykort hirdetek nekik,
játszom a hangommal, varázstükörben
hullámzik majd palástom.

De hát én Hold vagyok, ezüst
a hajam és minden gondolatom,
kölcsönkapott fénnyel világítok.

Mesélek hát az éjszakáról,
ahonnan jöttem, ahova tartok.