A Magyar Nemzeti Galéria kiállítása nagyszabású vállalkozás, amelyben a galéria az 1989 és 2001 közötti időszakot képzőművészet és zene szűrőjén keresztül segít feleleveníteni azoknak, akik megélték, és megismerni azoknak, akik már csak hallomásból ismerhetik. A közel félszáz alkotó 150 műve – legyen szó festményről, grafikáról, objektről, fotóról vagy videómunkáról – visszahozza ezt az útkereséssel teli világot, amelyben mindenki megtalálhatja azt a hangot, ami őt igazán megszólítja.

Egy olyan időszakról beszélünk, amelyben egyszerre volt jelen a „mindent lehet” érzése és a „mi lesz” frusztrációja. A korszak, amikor szempillantás alatt borították el az utcákat a fényreklámok és robbant be a számítógép a mindennapokba. Ebben az igencsak sűrű időszakban a kurátorok öt szekcióban navigálnak minket végig hazai és nemzetközi művészek és zenei válogatások segítségével. A változás persze nem történt meg egyik pillanatról a másikra, így az ELŐZMÉNYEK szekció még csak érzékelteti lágy fuvallatként azt, ami később egyre erősödő szélrohamként áramlott be hazánkba. A kiállítás kezdőfalán olyan sarkalatos események, ikonikus képek és tárgyak sorakoznak, mint a hazánkat elhagyó utolsó szovjet katona vagy éppen az első tamagotchi. A felhőtlen öröm képei mellett (berlini fal lebontása, az első elektronikus zenei partik megjelenése Magyarországon) az idővonalon haladva bekúszik a kétség is, legyen szó akár a Terminátor vagy a Mátrix című filmek által feltett kérdésekről, vagy a 2001. szeptember 11-i terrortámadás képeiről.

Az újdonsült szabadság nemcsak a vizualitás, de a szövegek terén is új lehetőségeket hozott az alkotók számára egy olyan időszak után, amelyben a cenzúra mellett az öncenzúra is szelektálta a gondolatokat. A szavakhoz való újfajta, szabad és játékos kapcsolódás rendszerektől függetlenül nem mindig megy könnyen, szükség van azok ízlelgetésére és ismétlésére. Benczúr Emese levágott farmernadrágok száraira hímzett mondata („Az egyformaság viszonylagos”) magában foglalja ennek a változási folyamatnak minden nehézségét, de mai korunk kritikájaként is felfogható. Az egyformaság felidézheti a letűnt (politikai) korszak egyen állampolgárát, de a fast fashion divat által uniformizálódott divatközönséget is.

A korszakban a természethez való viszonyulás is új fordulatot vett, bár érdemes elgondolkodnunk azon, hogy a kilencvenes években feltett ökológiai kérdésekre vajon milyen válaszokat sikerült találnunk. 1991-ben még szenzáció volt az első génmódosított paradicsom forgalomba hozatala, de Lakner Antal fiktív növényei már közel sem olyan elképzelhetetlenek korunkban, amikor már 3D nyomtatóval állítanak elő húst. Tudomány és környezet harmonizációja vajon milyen úton halad?

A természeti környezetnél sokkal szűkebb otthonunk, a testünk és az arról alkotott kép is megváltozott a kilencvenes években. A megnyíló határokon beáramló elképzelések, az új technológiai, gazdasági és kulturális javak átmosták az ideális testről alkotott képet, amelyben az egy folyamatosan formálható, jobbítható, szépíthető burokká vált. A test, amelyen környezetünk változásai, tárgyai is éppúgy lenyomatot képeznek (Koronczi Endre), akár művészeti termékké is válik. Lehet-e szép és vonzó egy művész vagy gondolkodó? Veszít-e komolyságából és fontosságából a képzőművész, aki fehérneműben pózolva óriásplakátot gyárt magáról? (Nagy Kriszta) Vagy mi lesz a művészettörténész gondolatainak értékével, ha divatfotók stílusában készítenek róla portét, akárcsak Vécsei Júlia és Kupcsik Adrián munkáján? A határok tehát elkezdtek elmosódni, akár a társművészetek eszközei közötti határok. Zenei fogalmakat könnyűszerrel párosíthatunk a szekció képeihez: remix, pop, sample mind-mind értelmezhetők a képzőművészek korabeli eszközeként is.

Könnyedén belátható, hogy az elmosódó határok nem kímélték a valóságérzékelést sem. Az egyre inkább előtérbe kerülő digitális tartalmak, a számítógépes szoftverek használata és a médiatartalmak dömpingjének hatására joggal érezhetjük, hogy kihúzták lábunk alól a talajt. Ami mégis működik, az a megkérdőjelezés, amit tehetünk a média katasztrófaképei láttán, hiszen lehet, hogy csak Szabó Dezső egy makettekkel létrehozott miniatűr valóságát szemléljük.

Az öt szekcióban való elmélyülést zenei válogatás is segíti, így nagyon is érdemes ezúttal okostelefonnal és fülhallgatóval felszerelkezve érkezni, hogy a kiállításon QR-kóddal jelölt zenék kíséretében sétálhassunk végig a kilencvenes évek változásain. A zene viszont közösségi élmény is, így a tárlat zárásáig több alkalommal is meghívott DJ-k szettjeit élvezhetik a látogatók a Galéria kupolaterében.

Somogyi-Rohonczy Zsófia

TechnoCool – Új irányok a kilencvenes évek magyar képzőművészetében (1989–2001). A kiállítás megtekinthető a Magyar Nemzeti Galériában 2024. február 11-ig.

Kurátorok: Harangozó Katalin, Major Sára, Petrányi Zsolt, Tarr Linda Alexandra.

Művészek: Ádám Zoltán, Andreas Gursky, Bakos Gábor, Matthew Barney, Benczúr Emese, Beöthy Balázs, Braun András, Csáky Marianne, Csontó Lajos, Csörgő Attila, EIKE, El-Hassan Róza, Eperjesi Ágnes, Erdélyi Gábor, Erhardt Miklós, Farkas Gábor, Ferenczi Róbert, Gál András, Gerber Pál, Gerhes Gábor, Gyenis Tibor, Győrffy László, Hajdú Kinga, Dominic Hislop, Imre Mariann, iski Kocsis Tibor, Július Gyula, Kicsiny Balázs, Király András, KIS VARSÓ, Komoróczky Tamás, Koronczi Endre, Kósa János, Köves Éva, Kupcsik Adrián, Lakner Antal, Muntean/Rosenblum, Nagy Kriszta, Nemes Csaba, Németh Hajnal, Pacsika Rudolf, Ravasz András, Pipilotti Rist, Cindy Sherman, Sugár János, Szabó Dezső, Szacsva y Pál, Szarka Péter, Szegedy-Maszák Zoltán, Szigeti András, Szil(i) István, Szűcs Attila, Uglár Csaba, Uray-Szépfalvi Ágnes, Vákuum TV, Varga Ferenc, Várnai Gyula, Vécsei Júlia, Veress Zsolt, Wéber Imre, Wechter Ákos

Előzmények: Bachman Gábor, Beke László, Birkás Ákos, Bódy Gábor, Erdély Miklós, Jovánovics György, Károlyi Zsigmond, Körösényi Tamás, Maurer Dóra, Rajk László, Soós György, Szentjóby Tamás