Végh Attila filmkritikája (Jezabel)

Történt pedig, hogy a bibliai Illés próféta megátkozta a zsidó királynőt, Jezabelt, megjósolván neki, hogy saját kutyái fogják fölfalni. Így is lett. Pontosan ugyanez történik filmünk címszereplőjével, Elivel. Totál beállt fiatalokat látunk heverészni, szexelni, révedezni. Eli az egyikük: Néz ki a fejéből, és közli a többiekkel, hogy van egy terve: pornózni fog az interneten, hogy a magányos otthoni maszturbálók pénzén gazdagodjon meg. Már „művésznevet” is talált magának: Jezabel.

A társaság többi tagja ezen eléggé elképed, hiszen nekik semmiféle tervük nincs a jövőt illetően. Élik a venezuelai átlagtinédzserek vegetatív életét: szex, drogok, mobiltelefon, hülyülések. A mi csapatunk három lányt és egy fiút számlál. Sülve-főve együtt vannak, mindenki szexel mindenkivel, igazi posztmodern Dionüsziának is mondhatnánk, ha az ő világuknak bármi köze volna az ókor szellemi világához. De ha belegondolunk, hogy szellemi világok nagyjából húsz-harminc évenként tűnnek el nyomtalanul, akkor könnyen kiszámolhatjuk, hogy a Platón által megénekelt lakoma és a filmben megjelenő gruppenszex szellemi háttere körülbelül száz nyomtalan eltűnésnyire van egymástól.

Szép dolog a hedonista nihilizmus, ha az ember tinédzser. (Sőt, ebben a korban valamennyire kötelező is.) Egyetlen veszélye van: ha a dolog előbb fajul el, mint ahogy az ember kinőne belőle. Elinek erre nincs ideje, mert meghal. A mozaikos szerkezetű film kirakós játéka – néhány zavaró tényezőtől eltekintve – érdekesen bontja ki a történetet. (Ilyen zavaró elem például a manapság kötelező lmbtq-propaganda, amely rákényszerít bennünket, hogy két férfi – dramaturgiailag tök fölösleges – enyelgését nézzük, mely életidőnkből elég sok percet emészt föl. Vagy az a mondat, amely halkan beszúr Trumpnak egyet, szintén iszonyú fölöslegesen, ráadásul a film domináns, legvégső perceiben. Nyilván a producer csak e megfelelési kényszer terhével tudott pénzt szerezni a filmre.)

A hányatott politikai sorsú Venezuela társadalmi miliője finoman gomolyog a háttérben, árnyalva a kibomló tragédiát. Szerencsénk, hogy csak finoman, hiszen aki – miként jómagam – semmit nem tud Venezuela társadalmi viszonyairól, az is érti, miről van itt szó.

Arról van szó, hogy amit kezdetben véletlen sorstragédiának hiszünk, arról lassan kiderül: nem az. Hanem egy sátáni lélek tobzódása. Hogy ki a valódi bűnös, azt nem árulom el, hátha valaki ráfanyalodik a Jezabelre. De nem is ez az érdekes. Sokkal inkább az, hogy mi különbözteti meg a létrontást az effektív bűntől. Nem, nem török erkölcscsőszi babérokra; a dolog inkább filozófiailag érdekel. A probléma, amely megfogott, nem morális, hanem ontológiai. Az élet minőségének kérdése ez.

Ha nincs lehetőségem idejekorán fölismerni, hogy miféle távlatot nyitott meg születésem a lét mezején – azaz gyengébbek kedvéért: hogy mi a tökömnek jöttem világra –, akkor vajon nem törvényszerű-e, hogy ugyanúgy végezzem, ahogy éltem? Mi van akkor, ha a nihilista élet végén megesett bűn nem váratlan esemény, hanem természetes következménye, folytatása annak a semminek, amely amúgy is kitöltötte az életem? 

Végh Attila

Jezabel (venezuelai film, 108 perc)

R.: Hernán Jabes