Részlet Reisinger Attila kötetéből

Az orvos többször kérdezte, emlékszem-e a szüleimre. Mondtam, hogy még álmodtam is velük. Pedig régen meghaltak már, nem sokkal a forradalom után. Igen, már többször álmodtam velük, akárcsak legutóbb, amikor nem volt elhúzva a függöny éjszakára, és az ablakszemet elválasztó kereszt jól látszott az utcai világítás tompa fényében.

Álomra várva ezt a keresztet néztem, mely a lassan lopakodó álomban egy időtlen fakereszt égre vetülő rajzolatává változott. Ilyen kereszt állt a bezenyei út mellett, a járfalusi kanális kanyarulatában. A kereszt tövében vadvirágcsokor. Már nem volt friss a virág, a pipacsszirmok megbarnultak, a búzavirág megfeketedett. Egy idős asszony térdelt a kereszt tövében. Bár az arcát árnyék takarta, azonnal felismertem anyámat. Vastag fejkendőjét szorosra kötötte, homlokát összekulcsolt kezének támasztotta. Öreges, sírásba hajló imát suttogott, olyan halkan, hogy az erőtlen szavak a könnyeivel együtt hulltak a kereszt tövébe…

Hozzá akartam rohanni, de nem mozdult a lábam. Pedig pár lépés csak a távolság a kaszálatlan padkán. De gyorsan fogyott a fény, erősödött a homály, és anyám eltűnt az éjszaka koromsötétjében.

Sokáig kellett várnom, hogy újra fényt lássak, de az csak lassan, vonakodva tért vissza, amikorra már eltűnt a kereszt, és az út is más volt: széles földút, alacsony házak között futó falusi utca, ahol még látszott a hasított paták nyoma a sárban. Most több volt a fény: az ég mélylila, és a horizont alján ugyanúgy vöröslött az alkony, mint kislánykoromban, amikor az ablakból néztem a búcsúzó napot, figyeltem, hogyan hanyatlik a fény a jázminbokor mögé. A jázmin virágzása a vége felé járt, de erős illata betöltötte a szobát. A viaszos virágok itt-ott összezsugorodtak, de gyengéd fényük még látszott az alkonyatban.

Elmondtam Vágó doktornak, hogy apámmal akkor álmodtam, amikor a zivatar átvonult a városon. Sok eső eshetett, mert a zivatar után sokáig csepegett az eresz, pedig az újra előbukkanó nap olyan erővel tűzött, hogy szikrázott a fényben az ablaküveg. Elfordítottam a fejem az ablaktól, és vártam, hogy enyhüljön a ragyogás. Bántotta a szememet ez a fény, mert nem lágy sugár volt, nem meleg, jókedvet hozó, hanem éles, vakító. Sokáig kellett várnom, míg megszűnt az ablaktáblák tükörvillogása. Nem tudom, meddig feküdtem így, de amikor újra az ablakra néztem, már csak egy szelíd fénycsík siklott be a szobába, olyan, mint a templom ablakán révedező napsugár, mely úgy hull a hívek arcára, mint a simogatás. Lehunytam a szemem, és szinte azonnal elaludtam. Jött az álom, megjelent előttem a gyerekkori utca képe, a kicsi ház, a nedvességtől fekete törzsű diófa. Apám a fa mellett állt, és hosszúnyelű lapátjával lassan, komótosan töltögette az esővízzel teli gödröket. Rövid szövetkabátja megsötétedett a vállán, de szíjfűzős öreg bakancsa tiszta maradt. Szórta, egyre szórta a kavicsot a sáros útra, és amikor mosolyogva rám nézett, arcát megvilágította a tócsában tükröződő nap fénye.

Sokszor láttam őt így mosolyogni, amikor kicsi lányként hátrafordultam a kerékpár gyerekülésében. Akkoriban gyakran vitt apám uborkát, zöldséget a mosoni kofáknak. Ha jó volt az idő, engem is beültetett a jutazsákkal bélelt kis ülésbe.

Már többször beszéltem erről Vágó doktornak. Elmondtam, micsoda boldogság volt, amikor apám magával vitt a városba. Mindig korán indultunk, és gyorsan elhagytuk a vitéztanyákat. Az út menti erdősáv hamar eltakarta a téglagyári kéményt, de a surrogó biciklikerék nem nyomta el a reggeli madárdalt, és a kisnyúl is megvárt a vetés szélén. A gyepes árokparton telefonoszlopok vonultak a végtelenbe, és elhaladva mellettük, éreztük a póznák nehéz kátrányszagát. Néha utolértünk egy lovas szekeret. Melléjük érve apám váltott néhány szót a kasban ülőkkel, és én még sokáig integettem nekik, hátranézve apám karja alatt.

Ha hátszelünk volt, csak órányira volt a város: hamarosan látszottak a gyárkémények, a timföldgyár bauxittól vörös tornya. Az enyhe ívű kanyarban úgy tűnt, mintha a kémények a torony körül ballagnának. Innét közel volt már a város, hamar odaértünk. A gyárkéményeket eltakarták a házak. Zötyögtünk a macskaköves utcákon, teherautók, autóbuszok pöfögtek mellettünk, míg a piactérre értünk. Az ernyős lombú akácok alatt kopott asztalok, rajtuk káposzta, sárgarépa meg frissen ásott torma, minden a szezonja szerint. Amíg apám a kofákkal beszélt, nézegettem a kosárban tartott füstölt húst, figyeltem az alkudozást, az egymással feleselő kofák kiáltozását, hallgattam a fal mellett álló öreg cigány hegedűjének tiszta hangját.

Mielőtt hazaindultunk, apám mindig vett frissen sült véres hurkát a lacikonyhánál, amihez nagy karéj kenyeret adtak, így nem voltunk éhesek, amikor elindultunk. A nehéz zsákok nélkül most gyorsabban jöttünk, hamar otthagytuk a sürgés-forgást, a városi zajokat, és ha néha hátrapillantottam, már csak a kéményeket láttam, melyek a házak nélkül olyan magányosnak tűntek.

Már szólt a déli harang, amikor a faluba értünk. A telefonpóznák árnyéka felszabdalta az utat. Apám homlokán verejtékcsepp ragyogott.

(Magyar Napló Kiadó, 2021)