Gáspár Ferenc írása Szélesi Sándor A szellemtáltos legendája című regényéről

Gyógyító emberek, titkok tudói, magyar táltosok mindig voltak és mindig is lesznek, hat ujjal, vagy születéskori foggal; ezt a hitünket ezer év kereszténység sem tudta eltörölni, gondoljunk csak az egyik kezén szintén hat ujjal született Ady Endrére. Manapság pedig ezoterikus körökben úgy teremnek az önjelölt táltosok, mint erdőben a gomba. Lejáratják az igazából alaposan meg sem ismerhetett táltosságot, gyakran összekeverve a néprajzi ihletésű sámán elnevezéssel. Hazánkban már minden második ember „lát” vagy rezgéseket „érez”, nota bene: gyógyít.

Ez ellen a rossz tendencia ellen veszi fel a kesztyűt Szélesi Sándor új könyvében, A szellemtáltos legendájában. Valóban elismerésre méltó, hogy Wass Albert Hagyaték című regénye után valaki megpróbálja hűen visszaadni az igazi segítő – gyógyító, ám a hétköznapi emberek elől mégiscsak rejtőzködő magyar táltos alakját, kiknek ma még elszórtan élő rokonait a volt Szovjetunió utódállamaiban lelheti fel a szerencsés utazó.

Napjainkban például egy Adigzsi nevű és Tuvából származó táltos jár Magyarországon, akiről az énekes, Kanalas Éva készített érdekfeszítő dokumentumfilmet. A Természettudományi Múzeumban pedig ezzel egyidejűleg a felsőbb világokkal kapcsolatot teremtő koponyalékeléseket csodálhatjuk meg honfoglaláskori csontleleteken bemutatva.

Szélesi regényében egy olyan segítő táltost ábrázol, mint Wass Albert. Az erdélyi alkotó ír egy időtlen idők óta élő és vészhelyzetben megjelenő öregről, aki segít azokon, akik hisznek neki. Fogságba esettekről, töröktől, tatároktól menekülőkről van szó, s Wass Albert úgy vezet minket végig ezer év történelmén, hogy szánkba rágja az Ady Endrétől kölcsönzött igazságot: „Legkülönb ember, aki bátor”. Aki gyáva, aki nem hisz az „öregnek”, az elpusztul. Szélesi táltosa is ilyen, elsőként egy nagyobb magyar családot ment meg a mongol veszedelemtől, s ha nem lenne a regényben egy mai történet, vagyis egy izgalmas nyomozás a római időkben elrejtett kincs után, akkor alig lenne benne valami új a Hagyatékhoz képest.

Meg persze ha nem lenne benne felfedezetlen Mithrász szentély és Alsómocsolád. Utóbbi egy kis falu Dombóvártól délre, a Mecsektől északra a Dunántúlon, ahol annak ellenére, hogy a községnek csak 273 lakosa van, tizenkét civil szervezet működik, a helybéliek nagy megelégedésére. Ez már önmagában is érdekes, a lakosok kiváló együttműködéséről és önszerveződési képességéről tanúskodik, ám a történelmi múlt szintén jelentős, hiszen a bronzkorban is lakott volt a környék, 1900-ban pedig egy komolyabb római anyag is előkerült a földből, egy 1296 éremből álló kincslelet.

Ezek a tények indíthatták be a szerző, Szélesi Sándor fantáziáját, hogy olyan időutazásra invitálja az olvasót, melyben a római kortól elérünk egészen napjainkig, és ahol például még az alsómocsoládi polgármester is a saját nevén szerepel, s valószínűleg nem járunk messze az igazságtól, ha azt gondoljuk, nem egyedüliként a könyvben.

A „táltos lét” ismertetése mellett a regény nagy erénye az indiai-perzsa eredetű Mithrász-kultusz bemutatása, valamint azé a nehéz helyzeté, amelybe a régészek kerülnek, amikor csupán csak felmerül valahol egy ókori kincs lelőhelyének a lehetősége. Ilyenkor ugyanis azonnal beindulnak a fémdetektorokkal és egyéb harci eszközökkel felszerelt önjelölt műkincsvadászok, a bűnözőkről nem beszélve.

Bár a műnek kétségtelenül vannak irodalmi értékei, végig érezni Szélesi filmes múltját és jelenét – nemrégiben nyert négy díjat a Szabó Magda Pilátus című regényéből készült film, melynek ő volt az egyik forgatókönyvírója – az időnként túlírt párbeszédekben és a környezet szintén túlzottan részletes leírásában. Másfelől viszont otthonossá teszi a teret, úgy érezzük, mi is ott vagyunk a községben, a fura nevű Alsómocsoládon, vagy a faluház, esetleg egy gazda szobájában, vagy ha nem mi – akkor a felvevőgép kamerája.

A jelenben játszódó legerősebb részletek azok, melyekben a régésznő végre igazi konfliktushelyzetbe kerül, s meg kell védenie hipotézisét a hatósági emberrel szemben. Ilyenkor van a szerző igazán elemében; érződik, hogy a dráma az igazi műfaja, nem a regény. Vagy éppen a kispróza, hiszen a múltbeli részek között szintén akad gyöngyszem, például a 17. fejezet, a Rigatz Jancsi kincse című. Ebben a régi betyárvilágot jeleníti meg Szélesi, és itt szinte látjuk az alakokat, érezzük a füstszagot, mely beteríti a szegénylegények titkos táborát, tapintjuk a testükön kiütköző izzadságcseppeket, halljuk a szerelmes nők szuszogását – ha elégedettek – és jajgatását – ha nem. Megértjük, hogy a szabadságharcban szüleit elveszítő kisfiú miért lett földönfutó, s később a rend ellensége, betyár, akinek gyöngy az élete, és mert törvényen kívüli: gyors a halála.

A regény egy Szerb Antal idézettel indul: „A kaland az, ami egyik percről a másikra történik, aminek nincsen tegnapja és nincsen holnapja.” Ha ez volt az író célja, akkor elérte. De hiába hirdeti a mottó a kalandot, hiába kardoskodik Szélesi amellett, hogy kalandregényt ír, valamit mégiscsak felmutat a táltosok hajdani világából. Ha mást nem, hát egy kitalált „szellemtáltost”. Mert táltosok léteznek – köztünk vannak, csak nem mindig ismerjük fel őket.

(Historycum, 2019)