Talpra magyar!

A Pilvax kávéház a reformkorban, Preiszler József tollrajzán

Az ember néha csodálkozik azon, hogy a lakosság többsége fiatalabb nála. Időnként nála ifjabb, de már hatvanéves öregemberek gyógykezelik őt a különféle orvosi rendelőkben, máskor meg rá se akarnak nézni az igazolványára a villamoson, legfeljebb „jó egészséget” kívánnak. Az ember révetegen bámészkodik, és nem érti, mi történt. Hiszen ő – amúgy – egészen fiatalnak érzi magát. Na jó, néha zörögnek az ízületek, fáj a hát meg a láb és… és… hamarabb elfárad a kerti munkában! De mást nem vesz észre. Az ember mégis… Legutóbb például szemben álltak a metróellenőrök a kijáratnál, egészen úgy, mint egy vadnyugati cowboy-filmben. Egymás mellett szorosan, kezük a csípőjük mellett, közel a pisztolyok markolatához… No, ott az ember, aki még reménykedett abban, hogy lesz még olyan, mikor tényleg embernek, pontosabban életerős férfinak nézik, félig-meddig viccesen, de azért mégis komolyan megkérdezte az egyik – szerinte – már roppant élemedett korú ellenőrt, ilyenformán:

– Megmutassam?

És bár e kérdés némileg áthallásosnak bizonyult, maga is meglepődött a szintén tréfásnak ható válaszon:

– Elő ne vegye!

A férfi akkor valamiért nem tudott nevetni, bár a jelenetet utána sokszor és szívesen elmesélte barátainak, hangos és erőltetett kacagás közepette.

Azt azonban megállapította magában, hogy bármennyire is érzi magát ifjú suhancnak, azért bizonyos dolgokat már nem szeret, amit régebben igen. Nem szeret például tüntetésekre, tömeggyűlésekre járni, mert ott sokat kell állni. És ülni sem szeret két óránál tovább, mert… nem mindegy? Azért sem mesélem el, miért! Nem és nem. És kész.

Azért március tizenötödikén este csak elmentek a Most vagy soha című filmet megnézni.

– Mikor néznénk meg, ha nem ma? – kérdezte az embert az oldalbordája, aki a jegyet megrendelte.

Fel is tűzték a kokárdát rendesen, és beültek a filmre. A férfi már előre felkészítette magát, hogy negyedórával tovább fog tartani, mint amit elbír, de úgy gondolta, tizenöt percet még elvisel valahogy.

És az elején tényleg úgy tűnt, hogy érdemes. Mert a Petőfit alakító színész úgy, de úgy szavalta a Nemzeti dalt, hogy legszívesebben ő is felugrott volna, hogy most azonnal rohamra induljon a zsarnokság ellen, de legalábbis azonnal a Pilvaxba rohanjon, mert hát ott vannak most… Vasvári és Jókai és Irinyi meg a többiek, mind! És Petőfi! Mindenki láthatja!

Ehelyett csak a felesége kezét simogatta, és várta, mi lesz. Nagyjából tudta, tanulta az iskolában, de most, hogy szembe került a nagy nap hőseivel, mintha maga is ott lett volna. Szalad az egyetemekre, a jogász, majd orvos egyetemistákhoz, a nyomdába meg a Múzeumhoz, és persze a helytartó tanácshoz is, fel a várba. És csoda is történt, mert most már nem csupán érezte magát fiatalnak, hanem tényleg ifjú lett, varázsütésre. És mindezt a filmnek köszönhette, annak, hogy együtt szavalhatta a többiekkel: „Esküszünk, / Esküszünk, hogy rabok tovább / Nem leszünk!”

A mozi terme hirtelen szűk lett, a tér és idő robbanásra készült. Menni kell, gondolta, szaladni, híresztelni! Az unióért és a többi dologért azonnal! A vér pezsgett ereiben, hirtelen megkívánta a feleségét. Hosszú, görbe kard lógott az oldalán, lóháton ült, orrát megcsapta a lőpor szaga.

De a film sajnos furcsa és váratlan fordulatot vesz. Tagbaszakadt, brutálisan erős merénylő akarja megakadályozni a forradalmat, méghozzá úgy, hogy meggyilkolja Petőfit. A lánglelkű költő felesége, a törékeny Júlia siet a segítségére, hogy szörnyű verekedésbe bonyolódjon a nála tízszer erősebb gonosztevővel.

A férfi hirtelen megöregedett. Már nem akart felrobbanni sem a mozi, sem a nézőtér, a tér pont elég volt, hogy kényelmesen ücsöröghessen a székén. „Akciófilm?” – gondolta. „De ezen én nem tudok izgulni. Hiszen tudom, hogy úgysem sikerül. Petőfi is élni fog, és Júlia is. Nem az a kérdés, hogy Júlia együtt vonult-e a forradalmárokkal, vagy sem, hanem hogy ez a betoldás miért kellett most ide?”

A végén azért még vártak egy Nemzeti Színház-jelenetet, mikor Laborfalvi Róza feltűzi Jókai Mór mellére a kokárdát, de valahogy ez is elmaradt.

Meleg márciusi este volt, amikor kijöttek a moziból.

– Az első másfél óráért azért megérte, ugye? – mosolygott a felesége kipirulva, ugyanúgy, mint sok évtizeddel ezelőtt, amikor megismerkedtek, illetve nem is, kicsit később, amikor a szerelmük elkezdődött.

És a férfi rábólintott. A varázslat elmúlt, de az emléke mégis megmaradt.

Hazafelé is hiába próbált poénkodni, hogy március tizenhatodikán Petőfi bemegy a Pilvaxba és kér egy whiskyt, mire a pincér azt mondja, hogy Sándor, ne igyál már megint whiskyt, láttad tegnap is mekkora zűr lett belőle; mert a vicc valahogy nem ül, nincs kedvük nevetni. Igen, mert mégiscsak ott voltak, és látták. A felejthetetlen napot, ami miden évben bearanyozza a lelkünk, még akkor is, ha az utolsó háromnegyed óra nem kellett volna. És még eszébe jut az a negyven évvel ezelőtti nap, amikor még tilos volt felvonulni március tizenötödikén. Filmről pedig akkor még nem is ábrándoztak. Mégiscsak jó, hogy elkészült.

– Fiatalok vagyunk? – kérdezte otthon a feleségét, és megölelte. „Most vagy soha!” – ezt gondolta még elalvás előtt, és mosolygott.

Gáspár Ferenc