Sokszor eljátszok a száműzetés gondolatával. A bujdosáséval. Senki sem kényszerít rá, nem csinálnak belőlem akasztófacímert a Habsburgok, nem verik le vesémet a Kádárok; csak a szertelen vér űz, és a pányva nélküli gondolatok lehetősége vezérel. Vonz a hazán kívüli végső szabadság, az ismeretlenség viseltes vértje, oly földön, ahol a lelkemet sem törhetik kerékbe. Talán az anyanyelv némasági fogadalma megnyitná a nyelv belső határtalanságát, feltámasztaná a holt szavak birodalmát, s kimondhatóvá tenné a még kimondhatatlant. És vajon hová tarthatna egy száműzött, ha nem Rodostóba, minden száműzetés Mekkájába. Azt hisszük, hogy a rodostói bujdosás romantikus dolog, hogy más, mint a brüsszeli, stockholmi vagy londoni száműzetés. A törökországi levelek, a Rákócziethosz, meg minden. És a török tengerpart sem az utolsó. Ráadásul a mai Rodostóban van Törökország európai részének egyik legnagyobb borvidéke, üzüm¹ bőven terem, a fejedelem korában sem volt másképpen. Ide jókora kenyérhalmot hintettek el a bujdosóknak, és mellé nektárt is bőven csepegtettek – az istenek, az egyigazisten vagy Dionüszösz; szeretném hinni, hogy utóbbi csanakjából ittak. És itt készül Turkia legízletesebb kézműves rakija, a Tekirdağ No10. Minden cseppje ánizsörvény. Ez különben a város török neve, mit nekik a régi, a bizáncias. Tehát van szőlő, lágy ekmek², a város magyar férfinak kifogástalan, első osztályú, örökpanorámás, összkomfortos száműzési lehetőséget biztosít, korlátlan fogyasztással.

Csak hát az elképzelt száműzetéseink romantikusabbak, mint a valóságosak.

Rodostónak ugyanis nincsen romantikája, hisz Rodostó ma Tekirdağ, a kétszázvalahányezres, egyenarcú, lakóparkosított nagyváros (ottani léptékben kücsük³-nek számít). Emellett legfőbb kulináris kínálata a rodostói köfte, egy nyomorult, olajos fasírt. De ne bántsuk szegény köftét, ne hagyjuk benne a fogunkat. Egészen emészthető a száműzetéshez képest, utóbbi emészthetetlen.

A múzeumon, a pompás ebédlőpalotán kívül Rodostó magyar múltjára pár múlandó, megszentségtelenített kő emlékeztet. És pár utcanév: Mikes Kelemen sokağı (az íródeáknak egy pöttöm parkja is van), Rákóczi sokağı, meg a hajdani Magyarok utcája, macskás, törökzászlós, szárítóköteles mellékutca. A bujdosók elbontott házainak helyén kocsik parkolnak, lélekig hatoló horror vacui ráz meg, amint a környező épületek tűzfalain még felfedezem a sziluettjeiket. Elképzelni is borzasztó, hogy hány magyar járt, aludt, tűrt, remélt és halt meg ebben a szűk térben. Megszomjazom a török kutyamelegben, elindulok Rákóczi kútjához. A kutat a fejedelem József nevű fia emelte, apja emlékére. Az Oszmán Birodalomban kegyes cselekedetnek számított a szent és profán szomjoltás eme köztéri vályúja. Régebben kívüle állt a kút, mára elnyelte a város. Gumiabroncsjavító üzem működik fölötte, éppen egy kocsit szerelnek, pár idősebb török műanyagszékeken ücsörög. Beszélgetnek, bagóznak, furcsán vizslatnak, amint lemegyek a kúthoz és a forrásához hajolok. Medencéjéből büdös, poshadt víz szaga csapja meg az orromat, nem iszom belőle, de a frissen kitörő vízsugárban megmosom a kezemet, arcomat. Atatürk-arcképes zászló leng felettem, büszke ellenzéki törökök lehetnek a gumiabroncs-javító üzem tulajdonosai, ücsörgői. Olvasgatom a kút ódon, latin feliratát. Hát igen, nulla redemptio.

Csak semmi édesnéném. Itt semmi sem édes a raki ánizsörvényén kívül. És elkényelmesedett utódként elkezdem szépítgetni a bujdosók életkörülményeit, bizonygatni kezdem, hogy száműzöttségükben legalább pazar kilátásuk nyílt a Márvány-tengerre. Ez kétségbevonhatatlan. Festői. A mai Márvány-tenger úszhatatlan szartenger. Szűretlenül ömlik bele Sztambul minden mocska. Fertő. A tenger nekik hajózhatatlan, elérhetetlen távlatokat sugallt, és stratégiai nyugalomra, vagyis hát, inkább metafizikai nyugalomra intett. Hogyan is ne hinne istenben, aki tenger mellett lakik? Hogyan is ne hinné, hogy sorsa és ostora Rodostó? Kínos kérdések kavarognak a fejemben. Életünk díszletei lebomlanak, palotáinknak csak hűlt helye marad, patika, óvoda terpeszkedik a romjaikon, akárcsak a Rákóczién.

Hol találnak hajlékot a felszámolt kápolnák bujdosó imádságai? Meghallja-e őket bármelyik mediterrán isten? Hiába kérdezgetem, úgyis tudom a választ: ebben a talajban sem gyökereznek meg a remények. A tájsebek belül tágulnak tovább, száműzetésünk lehetséges helyszínén, a tengerbe vesző kiáltásunkból még erősebben visszhangzik az „itt élned, halnod kell”. De az „itt”, ez esetben az „ott”, valahol messze Észak-Nyugaton. A száműzetés lehetősége csak addig segít rajtunk, amíg pusztán lehetőség marad. Egy lehetőség, amellyel nem élhetünk, pontosan úgy, ahogyan az öngyilkosság gondolatával. Jó, hát, akkor itt nem fogunk élni. Ne kutassuk mások börtöneit, zárkózzunk bátran önnön Héttornyunkba és találjuk meg saját Rodostónkat.

1 Üzüm – szőlő
2 Ekmek – kenyér
3 Kücsük – kis/kicsi

Pataki Tamás