Haklik Norbert írása Uršul’a Kovalyk A műlovarnő című regényéről

Aki izgalmas kortárs irodalmi élményekre vágyik, annak mostanság vigyázó szemét nem Párizsra, hanem inkább Varsóra, Pozsonyra és Bukarestre érdemes vetnie. A Moravától-Elbától keletre, de a Fekete-tengertől nyugatra elterülő irodalmi tájakon kalandozva kiváltképp megéri kitüntetett figyelmet szentelni a nőíróknak. A lengyel Sylwia Chutnik, Olga Tokarczuk, vagy éppen a horvát Julijana Matanović ugyanis nem celebritásból váltak sztárírókká, hanem fordítva – előbb jött az irodalmi teljesítmény, amely aztán magával hozta a népszerűséget, gyakorta a „magas irodalom” fogyasztóinak körén kívül is.

E kortárs közép-európai írónők prózájára jellemző a szociális érzékenység, amelyet nem a nyomorpornóval sokkolni vágyás szándéka, és nem a felső középosztályba született alkotó lelkiismeret-furdalástól hajtott kompenzálni vágyása, hanem a tényleges tapasztalatokon alapuló, őszintén megélt empátia táplál. A másik, gyakran tetten érhető közös ismérv a feminista attitűd – amennyiben a feminizmus alatt nem a férfiak iránti féltékenységgel vegyes frusztráció által hajtott, harcosabb verziót értjük, hanem azt a hozzáállást, amely valóban a jellegzetesen női sorsok és problémák iránti érzékenységből fakad. A harmadik, nyelv- és országhatároktól függetlenül tetten érhető jellegzetesség az, hogy – vélhetően a kompetitív férfiattitűd ellenpárját alkotó integratív női szerepből fakadóan – térségünk nőírói rendre szétírják (vagy egységgé szövik) a huszadik századból megörökölt, egymást kioltó nemzeti narratívákat. Így válik a Németországban élő, orosz ajkú írónő, Katya Petrovszkaja Talán Eszter című munkájában a zsidóság egy Ukrajnától Berlinig érvényes, közép-európai identitásváltozat szervezőelemévé, míg Nem akartam Lenin lenni című novelláskötetében Dora Csehova hoz létre egy olyan irodalmi világot, amelyben a cseh és az orosz irodalmi hagyomány, valamint a csehszlovák és a szovjet múlt tapasztalata is ugyanakkora súllyal bír. Veronika Šikulova, a Menettérti című regény szerzője pedig mintha következetesen átírná a huszonegyedik századba a szlovák-magyar együttélés témáját, olyan sajátos prózanyelvet teremtve, amely szlovák nyelvű szövegként is számtalan módon, magától értetődő természetességgel nyit a magyar nyelv felé.

A kassai születésű Uršul’a Kovalyk magyar nyelven is megjelent korábbi köteteiben – a Travesztia show-ban, a Nő a turiból című regényben, valamint A hűtlen nők utálják a tojást című novelláskötetben – a fentebb említett első két kategória ismérvei mind hangsúlyosan jelen voltak. Ezeket a könyveket áthatotta a női sorsok iránti értő érdeklődés, valamint a szociális érzékenység, amely mögött a Kovalyk „civil” foglalkozásából fakadó tapasztalat az aranyfedezet – az írónő ugyanis Pozsonyban szociális munkásként dolgozik, és hajléktalanszínházat is szervez. Tehát tudja, miről beszél.

Uršul’a Kovalyk legújabb, A műlovarnő című regénye – amely egyébként előbb jelent meg angol fordításban, mint magyarul – az írónő műveinek merítését kiterjeszti a bevezetőben említett kategórialajstrom utolsó darabjára is. A Könyvfesztiválra megjelent Kovalyk-mű ugyanis nem csupán egy hátrányos helyzetből érkező leánygyermek felnőtté érésének története, hanem rendszerváltás-regény is, valamint a kevert magyar-szlovák identitás megélésének krónikája.

Ez a regény a végén kezdődik. A nyitó fejezetben aprólékos pontossággal leírt lovasbaleset – vagy inkább annak a külsőségeit magára öltő öngyilkosság – ugyanis a végpontja a könyv további fejezeteiben feltáruló sorstörténetnek. Az anyaméhtől indulva – Kovalyk írói bátorságának egyik ismérve, hogy meri a magzatvízben kezdeni Karolina élettörténetének bemutatását –, át a gyerekkoron, amelyben férfiak legfeljebb vendégként vesznek részt, s amelyben a kölcsönös szeretet megélésére leginkább alkalmat adó, biztos pont a nagymama – Mamika, aki „félig magyar volt, a forró vérének időnként – ahogy ő mondta – felszínre kellett törnie”, akinek Hofi Géza műsora a kedvenc tévéprogramja, és akitől a leánygyermek nem csupán cifra káromkodásokat és magyar nótákat tanult, hanem például olyan szólásokat is, mint hogy „apád nem volt üveges”.

A magyar szál egyúttal a szocialista és a régi, polgári világ összevetésére is alkalmat jelent, a miskolci nagynénik révén, akiknél Karolina a nyarait töltötte, a borsodi nagyvárosban, ahol „nyáron sárgabarackillat terjengett”, s ahol egy szecessziós, polgári házban őrizte a három nővér egy letűnt világ éthoszát és ereklyéit, s akiknek élettörténete egyszersmind a szocialista rend keletkezéstörténetének visszásságait is kitűnően szemlélteti: „Mamika szívesen mesélt. Történeteket a háborúról, meg minden másról. A bolsevikok a háború után elvették a kocsmájukat. Telhetetlen seggfejeknek hívta őket. Híres kocsma volt, ahol házi sonkát, kiváló csirkepörköltet árultak, a legjobb bort kínálták, és fontos üzletek köttettek ott. Valaki feketével az ajtójukra festette a szót: burzsujok. Ezt követően már felgyorsultak az események. Jöttek a katonák, a nagyszüleim csak a ruháikat, dunyhát és pár apróságot vihettek magukkal. Egyik napról a másikra földönfutóvá váltak. Nagyapa állítólag sírt. És épp ezek a telhetetlen seggfejek semmizték ki Juci nénit és Keresztmamát Magyarországon. – Ezt sose feledd, édesem! – mondogatta.”

Mamika, valamint a miskolci nagynénik elvesztése nem csupán családi tragédia, hanem – lévén, hogy megszünteti a főszereplő legintenzívebb kapcsolódási pontjait a magyar nyelvvel – asszimilációs tényező is. Erről az érzelmi-egzisztenciális mélypontról ígér elrugaszkodást a lovarda, amely hamarosan az esélyegyenlőség és az önmegvalósítás oázisává válik Karolina világában. Az edzések és a versenyszámok roppant érzékletes leírásai Uršul’a Kovalyk személyes műlovarnői tapasztalatából fakadnak – itt érdemes megemlítenünk, milyen kiváló munkát végzett a kötet fordítója, Vályi Horváth Erika azzal, hogy a sportnyelvi szakszavakban bővelkedő részeket is pontosan és gördülékenyen adta vissza a magyar szövegben. A műlovarnői karrier krónikája végül a rendszerváltás krónikájává növi ki magát, és ez a legkevésbé sem sikertörténet – A műlovarnő azt sejteti, hogy a negyedszázada történt fordulat a többség számra csak átörökítette a korábbi rend kiváltságát, függelmeit és hátrányait. Kovalyk regénye, amelynek főhőse mintha a történelmet próbálná nyaktörő akrobatika-mutatványként a szőrén megülni, nem csupán egy női sors története, de rendszerkritika is egyben – a szocialista rendszeré és az utána következőé is –, mindemellett újabb remek példája annak, ahogyan a kortárs próza már nem problémaként, hanem evidenciaként és a két nemzeti hovatartozást integrálni képes regionális identitás lehetőségeként tekint a szlovák-magyar sorsközösségre.

(Spolok ANIMA Társaság, Pozsony, 2018; fordította: Vályi Horváth Erika)