Részlet Horváth Júlia Borbála kötetéből

Mi lesz veled?

Hátborzongató film ez, moziban látott kellékekkel. Hányan és hányszor látják a vásznon, amint ellepik a levegőt az óriási fémrovarok. Zsizsegnek a szárnyak, csillog az űrfény, amint ügyesen kerülgetik egymást. Hangos csattanással egymásnak ütköznek, küldetésük a verekedés, amelybe belepusztulnak. Van mááásik… vigyorog a rendező, s belenyúl a feneketlen kalapba, újabb és újabb modelleket húz elő. A közönség ámuldozik: micsoda technika, micsoda profizmus! Tessék, tessék, friss epizódok a velünk élő borzalomból.
Nem tudni, az alkotók másolják, vagy ők maguk gerjesztik a valóságot. Rövidesen rájuk fordul a lecke, és éppen, mint a filmekben, egyszer valaki bekopogtat az ajtón. Éjszaka van, sűrű homály: Come on!, géppisztollyal invitál a tiszt, bőg a gyerek, sír a nő, de ezúttal nincs dublőr: nem engedem, ne vigyék! Nem engedi, és nem vinnék, de parancsba kapta a sorozó, hogy: min-den-kit!, és a hírneves művész másnap abban a világban találja magát, amit ő teremtett másoknak.
Ezt akarta? Dehogy akarta! Szenzációt akart, hatalmas filmalkotást, hírnevet, bevételt. Én csak követem a trendet! Védekezik, s alig tehet róla, mibe keveredett. Miképpen TE, a főszereplő sem, ki igen hitelesen alakítva szerepét, igazi romok alatt küzdesz az állhatatos halállal. Harcolj! Dörög a mindenkori rendező hangja, amellyel nehéz vitatkozni. Mondanád, hogy: csókolom, itt van nekünk a szeretet, amelyet bevethetnék!, de a rossz hír, hogy robotpilótás dróntámadás esetén az hatástalan.
Ugyan, ugyan, mindössze elhatározás kérdése, s kedves gyermek, TE, hősiesen tiltakozol, majd létrehozod a halhatatlan mesterséges intelligenciát, amely nálad sokkal pontosabban elvégzi azt, amihez nincs kedved. Etet, takarít, ápol, vásárol, hiba nélkül vezeti a metrót, a taxit, megjósolja, milyen idő várható, megírja helyetted a feladatot, elvégzi a szennyes munkát. Rákapsz, és most már mindent tőle kérdezel: Mit gondoljak? Mit t/egyek? Kit és hogyan szeressek? Mikor szeretkezzek?, s nem veszed észre, hogy a rideg fém ellopja előled a show-t.
Ne folytassuk, mi várna rád, mert akkor lehet, hogy tényleg nem akarnál túlélő lenni. Inkább biztatnálak, mert egyre többen előveszik a természetes intelligenciát és elgondolkodnak azon, miért vagyunk képesek arra, amire más élőlény sohasem: egymás kínzására.
E szavakra görcsbe rándul a tested, s képzeld, az enyém is!, megpróbálom megérinteni a karodat. Idegesen elhúznád, pedig kinyújtani kellene ahhoz, hogy segíthessünk egymáson. Egyikünknek sincs más lehetősége, mint az, hogy igénybe vesszük a másik ember jóindulatát. Lehet, hogy éppen olyanét, akit addig ellenségnek gondoltunk, és szóval, tettel, tudatosan vagy anélkül bántalmaztunk.
Nem én lövöldöztem! Sírod a sírásó dalát. Tudom, hogy nem TE voltál, és reménykeltő, hogy még képes vagy kiejteni a szavakat, de ez már nem megbeszélés kérdése. Fölötted járnak-kelnek az emberek, a hangod egy elevenen elásott macskakölyökénél is gyöngébb. Már megint a melled körül kaparászol, levegőt keresel, csak egy sóhajtásnyit, és még egyet, mindig csak következőt. A medált keresed? Nem? Inkább a kitüntetést? Azt, amit nem kaptál meg, mert eltalált egy bomba. Még mindig a büszkeség érdekel, hogy ki voltál, és kit veszít veled a világ.
Azt hiszed, jobb lett volna, ha katonának állsz? Engem csak idevezényeltek! Védekezik a parancsnok, a tiszt, a kiskatona. A civilek mégis azt állítják, hogy a háborús szakmában a frontkatona van a legnagyobb biztonságban. Nagyjából tudja, honnan várható a támadás, és vannak eszközei, hogy elhárítsa azokat. A vezérkar döntéseivel szemben viszont tehetetlen. Merről támadjunk? Elegen vagyunk-e? Van-e ellátmány, pénz megfelelő színvonalú eszközökre? Mi a cél? Mi a cééél?
Védtelenek azon katonák, akiknek szervezetébe bódítószert csempésznek, ami feloldja gátlásaikat és kitágítja elméjükben az erkölcsi határokat. Amikor hazatér a háborúból, és szervezetéből kifogy a drog, rádöbben, hol járt, és mit csinált. Akkor kezdődik az igazi félelem; önmagától.
Ölt embert? Kérdezik mélyinterjúban a frontról hazatért bakát. Nyögés a válasz, a hangszín egészen hasonló a tiédhez. Örül, hogy él, az agya viszont tönkrement attól, amit átélt. Nem tudom, hogy öltem-e. Ezt válaszolja, s a kérdező, akinek fogalma sincs arról, milyen az életért küzdeni, elszégyelli magát a fene nagy moralitásában.
Idővel rólad is szeretnék megtudni, hogyan éltél, és mit akartál. Porcsontokból összerakni, hány centiméter magas voltál, növesztettél-e bajuszt, mekkora volt a vágás a nyakadon, ahol a végzetes repeszdarab eltalált, s nagyjából mennyi ideig tartott az agóniád.
Én ezt nem!, nem akarom. Egyetlen szó ragad az agyadba: a döbbenet. Hogy meghalhatsz. Összeszednéd magad, elállítanád a vérzést, hogy maradjon erőd átkaparni magad a mocskos rétegeken, hogy meglássanak. Kidugnád a fejed az illatos ibolyák közé, amelyeket ugyanúgy lefejeztek, mint téged, s könyörületességből őket is átültetnéd, hogy továbbéljenek. Nem baj, ha soha többé nem leszel képes érezni az illatukat, és nem érzel ízt a nyelveden, de el kell mondanod, mi történik a törékeny virágszálakkal – s azt, TE tudod a legjobban.
Igazán tehettek volna valamit a világ-férfiak, hogy ne jussunk idáig! Rikoltják körülötted a magas hangok, itt-ott egy-egy öblösebb árnyalat is belé vegyül. Mi nem így gondoltuk! Védekeznek a rommezők vezérei, és jó esetben saját veszteségeikre gondolnak.
A nejedet csitítják a hadi irodán, a szép szemű, valószínűleg özvegyasszonyt. Az őrmester hálát ad Istennek, amiért nem őt keresi odalent. Vigasztalja, hogy neki sem könnyebb, s a háború egyetlen pillanatát sem feledteti a kitüntetés, amit csak azért vehet át, mert életben maradt. A nő másnap is elmegy hozzá, és harmadnap is; a katona nézegeti, mustrálja, jól jönne neki ez a szomorú asszony, idővel mindketten eltemetnék a halottaikat, és elfelejtenék, hogy sírgödrök szélén ismerkedtek meg.
TE sem ilyen véget képzeltél, igaz-e? Szép fakoporsóra gondoltál, elegáns, lakkozott betűk, egy tisztességes időtartam megjelölésével: élt 99 évet. Na, jó nyolcvannyolcat, éppen annyit, mint a nagyanyád, de hetvenhetet mindenképp, mert az csak kicsivel van fölötte az átlagnak, és a modern idők eszközeivel elérhetőnek tűnő cél.
Elképzelted, hogy felvirágozott fejfánál állnak a siratók, családod az első sorban. Hátrébb a szomszédok, ismerősök, az egyik unokád sámlit hoz a nejednek, mert ha sokat járkál, bedagad a lába. A távoli rokonok is felutaztak Bácskából, Biharból; a legkisebbek a temetőkertben szaladgálnak, ők még nem érzik a lombok közt megülő hűvösséget.
Nevedet talán megjegyzik, de a dédszülőkét, akik a XIX. században éltek, már nem biztos. Azt sem fogják tudni, hogy dédapád huszárként szolgált, és homályba vész a történet, hogy amikor hazatért a háborúból, az aranyrojtos szablyáját a ház legmagasabb gerendájára akasztotta, hogy soha senki ne használhassa többé. A TE utódaid mit tegyenek? Drón-tetemeket állítsanak ki a nappaliban?
Ne félj a számonkéréstől, valójában nem tehettél róla. Mindössze az utcán lődörögtél. A kollégáidat nagyrészt a gyárban, munkaidő alatt érte a szőnyegbombázás, miközben sodorták a konzerv- és az igazi lövedékeket. Fridi bácsi? Reá kereskedés közben csapott le a ménkű; a csőd, a csömör – ahogy tetszik. Mindannyian sodródunk, és a túlélésért elvállalunk szinte bármit, s jobbára oda szegődünk el, ahol jobban fizetnek. Csakhogy az életveszélyt és az életveszély okozását lehetetlen megfizetni. Sem az előállító, sem az elszenvedő oldaláról.
Nézd, ha még nem tudnád: kivételes elszántság nélkül aligha fogsz kimászni a gödörből. Nem tudni, mikor találnak rád, és vedd figyelembe, ebben a pillanatban hányan és hányan fekszenek élve vagy halva romok alatt. Nemrég még könnyedén kiugorhattál volna, hogy szépen és szabadon járd a magad békés útját, de minden reggel azt mondtad magadban: majd holnap. Maradt legközelebbre a holnap, s lám, én is beálltam a sorba, mert a ma helyett nekem is megvannak az elhalasztott holnapjaim, miután jöhet a világjavítás.
Nos, mi legyen veled, TE, ember? Kiásod magad és megváltozol, vagy elpusztítod önmagad?

(Szülőföld Kiadó, 2025)