Most egy éve, karácsonykor nosztalgiával, kedves emlékekkel idéztem meg az általam leginkább várt ünnepkör napjai közül a szentestét. Azonban, mint vélhetően mások is, átéltem szomorúbb, nehezebb adventi időszakokat is. Az egyikről végre képes vagyok írni, közvetlen szemtanúit már elvesztettem. Ahogy az elődeink mondták volt, most én következem. S volt biza a ma elmondandónál is keményebb karácsonyom, talán jövő ilyenkor már arról is képes leszek beszélni.

A hatvanas évek elején megesett, hogy két karácsonyfám is volt. Ma nagyokosok úgy beszélnek az elvált szülők gyermekeiről, mint akik szerencsések, hiszen – jobb esetben – két családot kapnak egy helyébe.

Nekem azonban – elég kalandos körülmények között – két félcsalád, s két karácsonyfa jutott. Nem is akárhol, ugyanabban a családi házban. Az éppenhogy elkészült új otthonunkban. A kiadások előteremtéséért „látástól Mikulásig robotolt” (anyám szavai) szüleimet húsz év házasság után szétmarta az igyekezet. A házon úgy osztoztunk, hogy apámnak jutott a konyha s a kamra. Nővérem, anyám s én laktuk a két szobát. Nővérem hamar egyetemre s kollégiumba került, kimaradt a korántsem ideális szimbiózisból. Nekem beindult az érettségi előtti, korkedvezménnyel elkezdhető, kivételes idegzetűeknek ajánlott diplomataképző. Anyámnak lettem a férfi a háznál, apámnak az akkoriban divatos betegsége, gyomorfekélye mellé – kukta. Jól jöttek a Nagyitól ellesett konyhai fogások. Hónapok, sőt hetek alatt felnőtt lettem. Ugyanakkor szabad is. Nővéremmel szigorú, puritán nevelést kaptunk – a válásig. Csak ötös volt elfogadható az iskolából. Példás magaviseletünk biztosítására iskolán kívül nem érintkezhettünk senkivel. Grundfociról, szakkörökről, egyesületi sportról szó sem lehetett. Gyermekzsúrról pláne nem. Szüleinkkel jöttünk-mentünk családi és családbarát látogatásokra. Ültünkben aludtunk el éjfél után, ha apám kiengedte a gőzt a kisiparosok bálján, vagy szilveszterkor, vagy keresztanyám névnapján. Esküvőn, disznóölésen a vidéki rokonoknál. Nővérem nehezen bírta a gyűrődést, leginkább sehogy. Egyetem után nem is tért vissza hozzánk, az ország másik végébe ment férjhez. Hogy kire ütött? Közel-távol a rokonságban senkire. Egész életében komoly volt, mint a vakbélgyulladás (múlt századi, korántsem hízelgő jelző). Én persze feltaláltam magam, mint a batyus bálon, ahova minden család vitte magának az enni-innivalót, s a közös asztalra az édes vagy sós süteményt (ami pillanatok alatt elfogyott). Nos, én ott – már akkor is jeles gondolatolvasó – készségesen vittem idegenek asztalához a hiányzó sót, evőeszközt, tiszta poharat vagy söprűt, ha eltörtek, elszórtak valamit. Igyekezetemet kínálással próbálták viszonozni. Csakhogy bennünket úgy neveltek, hogy eszünkbe ne jusson torkoskodni, elfogadni valamit (még győzködésre sem). Ez különösen imponálhatott a számomra idegen családoknak, többnyire az asztalunkhoz hoztak egy tányéron ezt-azt, ropogósra sütött csirkecombot (ami sem a Dédinek, sem a Nagyinak nem sikerült soha), hüvelykujj-pici töltött káposztát (a Nagyiét lovaknak csúfolta apám, persze csak az anyósa háta mögött). Éjfél körül minden étel, ital elfogyott a batyukból, ekkor jött el a vendéglős ideje. Egy-két pincére nem győzte a kiszolgálást. Megengedték, hogy a málnaszörpöket én vigyem ki a kevésbé élelmes, ezért (is) unatkozó kortársaimnak. A konyhán kaptam jutalmul egy-egy hígabbat a szolgálataimért. Rossz lelkiismerettel nyeltem. A piros bajusz lebuktatott, anyám megfenyegetett, otthon majd számolunk, s egy székre kényszerített. Aztán folytattam a kalandozásomat a cimbalmos, a táncolók s a pincérek körében.

A válás után szabad lettem. Mintha szüleim nem tudták volna eldönteni, hogy melyikőjük feladata engem kordában tartani. Amire nem is igen volt szükség, mert látszólag példásan viselkedtem. Pontosabban nem követték, hogy mit csinálok, kinek az engedélyével, hol és mikor. A város különböző egyesületeiben kezdtem el sportolni. Ehhez hivatalosan engedély, kikérő, mifene kellettek. Aláírás, pecsét. Nem árultam el sokat magamról, ott voltam, játszattak, játszottam, s ha már komolyan számítottak rám, a szakosztályvezető intézkedett. Nem én kuncsorogtam tornatanárnak, igazgatónak, szüleimnek… Nem kellett kényszerből mindenből ötösre felelnem, hiszen a nővérem (öt évvel korábban) sem volt kitűnő a gimnáziumban. Tőle még számonkérték darab ideig, de hat elemivel, három év szakmatanulással rájöttek, a gimi valóban nehéz lehet. Azt viszont mindketten készpénznek vették, hogy egyetemre fogunk járni. Hogy ez hogy jutott eszükbe, azóta sem értem. Hiszen közel-távol a rokonságból, ismeretségi körből senki nem adta gyerekét felsőbb iskolába. Mi is tényként kezeltük a továbbtanulást, ezért jól tanultunk. Nővérem példásan, iskolai könyvek szerint, én a tanárok feltételeit szem előtt tartva a környezetemből, a könyvtárból, s az életből lestem el éppen csak annyit, ami végül is elég lett a felvételire s az egyetem elvégzésére. Eszerint éltem, élek ma is. Az adott helyzetben mindent kipréselni magamból, tudok, amit tudok…

De vissza a szomorú, nyomasztó karácsonyomra. Anyám is, apám is úgy gondolta, hogy ha nincs család, akkor karácsonyra sincs szükség (na ne már, a nővérem ugyan a vizsgáira hivatkozva csak 25-én akart fél napot nekünk szentelni. De mi lesz velem? Az angyalhajas, plafonig érő fa illatával, a csengővel távozó Jézuskával?). Anyám hallani sem akart a faállításról. Pénze sem volt, fillérekért vasalt – darabbérben – zsebhajtókákat a ruhagyárban. A kézimunkás horgolt függönyt is kénytelen volt eladni, s a tavalyi tárcámban említett, karácsonyi gyertyától lángra lobbant foltozottat akasztotta a helyébe.

Apám fel sem nézett a varrógépe mellől, tekerte, nyomta az ipart (az ő szavai ezek). Végül kinyögte, hogy: egynek minek? De kettőnknek? – kérdeztem vissza. Adott pénzt fára, szaloncukorra. Nagyapám sufnijából előkotortam egy félig korhadt talpat. Míg apám tekert, én díszítettem. Kicsi volt az élettere. Varrógép, nagy asztal szabásra s vasalásra, sezlon, mosdóállvány, sparhert, próbababa. A kis fa mindig ott landolt, ahol ő éppen nem volt. Gyertya nem került a fára, egy használaton kívüli hamutartóban árválkodott egy szál. Mellette csillagszóró. Szenteste délután (már ennek is volt egy kis groteszk bája) eljátszottuk, hogy a világon minden rendben. Az én Jézuskám hozott neki (asszony nem lévén a háznál) zsebkendőt, atlétát, inget, gatyát, nyakkendőt. Nem értette, honnan volt az én Jézuskámnak pénze mindezekre. Elfogadta, hogy nyáron kerestem, maltert kevertem, tetőn nyargalásztam egy ács mellett – akkor még biztosítókötél nélkül. Talán sosem jött rá, hogy abból a pénzből vásároltam, amit nekem szánt, s már napokkal előbb a felcímkézett borítékban a fiókjába rejtett. Vállaltam a kockázatot. A cinkosom volt talán? Hozatott velem a város egyetlen Csemege áruházából kaszinótojást, fonott kalácsot. Úgy emlékszem, túlsózták mindkettőt (vagy nem tudtam visszatartani a könnyeimet?). Aztán sietett a füstös kisvonattal szülőfalujába bátyjához, nővéréhez szentesti búslakodásra.

Anyámat is apám előre elköltött karácsonyi ajándékával leptem meg, nem pedig a nyári keresetemből(amit anyám azonnal elvett, mert amíg ő tart el, ez úgy helyes). Az iskolai kirándulás befizetésére és zsebpénzre visszaadta, csakhogy én jutalomból utaztam, mint példás úttörővezető és jeles tanuló, s a zsebpénzt nem bambira, Inota csokira költöttem, hanem anyámnak szánt műselyem kendőre. A fa pedig leselejtezett volt, nálunk kacskasága nem szúrt szemet a sarokban, a zongora tetejére állítva. A két elemlámpaégő csak pislogott rajta, mert nem bírta a laposelem. Megleptem a fával anyámat, titokban díszítettem a jégveremben (ezt így mondtuk, takarékosságból csak a másik szobát fűtöttük). Apám már elutazott, a fele szaloncukrot átlopkodtam a második karácsonyfánkra. Itt anyámnak folytak a könnyei. Nem akarta kimutatni a szerencsétlenségét, és kirohant. Nagyon zokon vettem, nem értettem, hogy mit csináltam rosszul. Amúgy is a magam csínytevéseinek tudtam be a válásukat.

Hogy ne szomorítsam tovább az olvasókat, jutott némi vigasz is ezen az estén. Egy harmadik fa. Az anyai nagyszüleim telkére építkeztünk, utcafrontra, az L alak hosszabb száraként kis házuk elé. Rendszerint Nagyi főzött ránk. Átléptünk hozzájuk. Puritán, küszködő, óriás szívű emberek voltak. Megjött a Jézuska. Félkörbe álltunk. Gyertya égett a fára helyezett csiptetőkben. Dédi már eltávozott közülünk, nem volt, aki elkezdje az éneklést, az imádkozást. Náluk nem dívott az ajándékozás. Aztán finomakat ettünk. Nem illett a szentestéhez, nagyapám mégis előszedte a magyar kártyát, osztott, ötleadást játszottunk éjfélig. A konyhaasztal alól előkerült a szakajtó, amibe Nagyi már reggel (ezt onnan tudom, mert minden évben így tett, és én rendre megdézsmáltam) bekészítette a szerencsét hozó almát és a diót. Mindig az osztott, aki vesztett. A többiek almát hámoztak, diót törtek, s rögvest el is tüntették a hasukba. Anyám rezzenéstelen arccal vesztett és osztott. Vesztett és osztott. Talán sem a diót, sem az almát nem szerette…