Kovács katáng Ferenc: Évek óta találkozunk Badacsonyban a Határtalan magyar irodalomkonferencián. Szüneti beszélgetésekből, felszólalásaidból ízelítőt kaptam különlegesen szép, eredményes és hasznos hivatásgyakorlásodról. Szeretnék visszaugrani az időben lehetőleg gimnazista korodig. Mire készültél, milyen életpályát képzeltél el magadnak?

Kelemen Mária: Ez egy alapvető kérdés, ha valaki egy ideje (jó ideje) a tanári pályán mozog, és nekem már kevesebb van hátra, mint ami mögöttem van. Saját magamnak viszont nem kell feltennem ezt a kérdést, mert rögtön tudom a választ: soha életemben nem akartam tanítani. Édesapám – aki igazi nagy példaképem, szakmáját hivatásként űző emberként és apaként is – orvos volt, miként anyai nagybátyám is, ezért kicsit kacérkodtam a gyógyítás gondolatával, de tudtam, hogy az orvosi pályához elengedhetetlen természettudományi tárgyak és én nem vagyunk igazán jóban egymással. Az irodalmat viszont mindig szerettem és szívesen olvastam. Az általános iskola ötödik osztályától pedig német tagozatra jártam, így elég jól megtanultam a nyelvet. Volt esélyem a felvételin, ezért magyar–német szakra mentem az ELTE-re. Ez a szak számos lehetőséget kínál: lehet kutatni, fordítani, tolmácsként vagy könyvtárban dolgozni. Előttem volt még az egész pálya, de már a felvételinél tudtam, hogy bármi leszek, csak egy nem: tanár. Hogy én kiálljak egy publikum vagy a diákok elé? Na, azt nem! Ez végigkísért az egyetem öt éve alatt. Akkoriban nem volt külön tanárszak, és ha valaki iskolában, gimnáziumban tanítható szakot választott – történelmet, magyart, nyelveket etc. –, akkor kötelezően el kellett végeznie a pedagógiai tárgyakat is. Ez számomra igencsak nyűgös volt, s arra gondoltam, miért is abszolváljam ezeket, amikor úgysem fogok tanítani soha. Ezért aztán a történelem–művészettörténet szakos barátnőm példáján és sikerén felbuzdulva én is írtam egy kérvényt a dékánnak a pedagógiai tárgyak leadásával kapcsolatban. A dékán visszautasította a kérvényemet. Így végül kénytelen voltam elvégezni mindet, és a szakhoz tartozó tanári gyakorlatot is. A pályaválasztásnál tehát eszembe nem jutott a tanári pálya, sőt, teljesen kizártam; később le akartam adni az összes pedagógiai tárgyat; aztán 1983-ban megszereztem a diplomát, és ahogy kiléptem az egyetem kapuján, egy másodpercig nem csináltam mást, csak tanítottam. Soha semmi mást nem csináltam, és soha nem bántam meg. Nyilván az is jó, ha valaki tudatosan készül egy pályára, későbbi hivatására, én viszont nem készültem rá. De ez volt életem egyik legnagyobb találkozása. Sorsszerű.

KkF: Márai Sándor ezt írja valahol: „Az ember csinálja is azt, ami történik vele. Csinálja, hívja magához, nem engedi el azt, aminek meg kell történni. Ilyen az ember.” Zökkenőmentes volt a pályakezdésed?

KM: Ahogy már említettem, az történt velem, hogy a dékán úr kötelezővé tette számomra a pedagógiai tárgyak elvégzését, majd ennek vonzataként az egyetemi tanulmányaim utolsó évében a tanítási gyakorlatot. Ettől különösen tartottam, kifejezetten féltem tőle. Akkoriban egy albérletben laktam a művészettörténet szakos barátnőmmel. Az első irodalomórámra készültem, Petőfi A puszta télen című versét kellett elemezni. A Rákóczi úton laktunk, és a 7-es busz vitt ki egyenesen a Radnóti Miklós Gimnáziumig. A barátnőm elkísért a megállóig, s ahogy fölszálltam a buszra, ez volt az utolsó mondatom a lépcsőről: „Nem akarok tanítani!” Erre ő: „De fogsz!” Majd becsapódott az ajtó… Nem akartam tanítani, de egyszer csak fölszálltam arra a buszra, ami elvitt az iskolába, és erről a buszról azóta sem tudtam leszállni. Igen, „Az ember csinálja is azt, ami történik vele.” Volt az egészben valami misztikus, megfoghatatlan. A tanítás beavató szakma, egyfajta szakrális tevékenység. Vannak ilyen beavató szakmák, mint pl. a papé vagy a tanáré. Az az érdekes, hogy a beavató rítusokban végső soron mindig a beavató válik beavatottá. Én is úgy érzem, hogy ott beavatóként kellett kiállnom az osztály elé, de az valami varázslatosan revelatív élmény volt. Odaálltam a gimnazista nebulók elé, megtartottam az órát, és abban a negyvenöt percben tényleg beavatottá váltam. Arról az óráról úgy jöttem ki, hogy eldőlt, benne vagyok, tanár leszek. Igazából nem is tudok mindenre pontosan visszaemlékezni, mert valamiféle transzszerű állapot volt. Már fel sem merült, hogy valami más legyek, ahogy Márait idézted: „Csinálja, hívja magához, nem engedi el azt, aminek meg kell történni.” Egyetem után visszakerültem Szombathelyre, és az alma materben, a Kanizsai Dorottya Gimnáziumban tanítottam a régi tanáraim között munkatársként. Szemben ültem az egykori, rettegett matematikatanárommal, az egésznek volt valami bája.

KkF: Ezt is Márai írta: „Az élet dönt, meglepően és gyönyörűen… s akkor minden olyan egyszerű és természetes.” Mikor született meg benned az idegennyelvi lektor?

KM: Szombathelyről Budapestre sodort az élet. A magánélet vitt el. Azért mentem a fővárosba, az egyetemre dolgozni, mert megismerkedtem a férjemmel, aki ugyan eredendően szintén szombathelyi volt, de akkor már Pesten élt. Én nem nagyon akartam elmenni, és az is egy opció volt, hogy ő jön Szombathelyre. Nem sikerült a szakmájában állást találnia, nekem viszont könnyebben Budapesten. „Ahova te mégy, oda megyek.” – mentem vele. Jól éreztem magam a budapesti egyetemen, eszembe sem jutott, hogy elmenjek itthonról. Mindenki végezte a munkáját, én tanítottam, férjem könyvtáros volt, a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár Etele úti főkönyvtárát vezette. 1990-ben elindított a könyvtárban egy úgynevezett Irodalmi Kávéházat. Kalász Márton volt az első vendége, és egy hosszú-hosszú évekig tartó hagyomány lett belőle remek sorozattal, ami az ő érdeme. Édesapámat említettem már mint nagy példaképemet. A másik nagy példaképem minden szempontból a férjem, aki az életét a magyar kultúra terjesztésének szentelte. Az Irodalmi Kávéház rendezvényein megfordult a magyar irodalom, képzőművészet és zene krémje, Ágh Istvántól Döbrentei Kornélon át Binder Károlyig. A férjem ezt külön, a szabadidejében csinálta, és valamilyen szinten én is részt vettem benne. Szép életünk volt. Homályos, mégis éles emlék következik. Egy december eleji estén lefeküdtem, és az Élet és Irodalmatolvastam, szinte félálomban. Akkor akadt meg a szemem egy rövid kis hirdetésen: a müncheni LMU magyar lektort keres. Egy dátumra emlékszem, ami még elalvás előtt eljutott a tudatomig, a beadási határidő, december 15. És elaludtam. Életemben nem jártam Münchenben, nem készültünk sehová, minden jól ment, nem „született meg bennem az idegennyelvi lektor”. Ettől az apróhirdetéstől mégsem tudtam elszakadni. Utolsó pillanatban beadtam a pályázatomat. Zajlott megszokott medrében az életünk. Évet váltottunk, elfeledkeztem az egészről, elengedtem azt, „aminek meg kell történni.” Márciusra fordult az év, és ahogy újfent nagyon találóan Márait idézted: „Az élet dönt, meglepően és gyönyörűen.” Engem választott az akkori professzor asszony. Jött az újratervezés.

KkF: Elolvastam egy tanulmányodat, ami A németországi egyetemi hungarológiai oktatóhelyek rövid története címmel jelent meg. E szerint Münchenben a Ludwig Maximilians Egyetem bölcsészettudományi karán 1965-ben alakult a finnugor tanszék, és azóta létezik magyar lektorátus is. Ezzel kapcsolatos a kérdésem. Mint hosszú évek óta magyar lektora, ismertess meg bennünket az intézmény felépítésével, működésével!

KM: Ahogy az említett tanulmányomban is olvasható, valamint bizonyára mindannyiunk számára ismert, a magyar–bajor kapcsolatok szinte egyidősek a magyar nép Kárpát-medencei történetével. Történelmi, kulturtörténeti, irodalmi, sőt személyes és családi kötelékek tanúskodnak erről. A müncheni egyetem Finnugor és Uralisztikai Intézetében működő Magyar Nyelvi Lektorátus nem csekélyebb feladatot lát el, mint az említett, sokrétű kapcsolatok tudatos ápolását, életben tartását, a magyar gyökerekkel rendelkezők összefogását, a magyar nyelv, irodalom és kultúra iránt érdeklődők tájékoztatását és továbbképzését. Berlin, Göttinga és Hamburg után időrendben a Magyarországhoz földrajzilag legközelebb található München lett Németországban a negyedik egyetem, ahol finnugrisztikát–hungarológiát oktatnak. Egészen pontosan az 1964/65-ös tanév nyári szemeszterében jött létre hivatalosan, nevében is különállóan a Finnugor Szeminárium. Fontosnak tartom megemlíteni, hogy a szeminárium (későbbi önálló intézet) alapítója az a Hans Fromm professzor volt, akinek – számos egyéb tudományos érdeme mellett – a Kalevala lenyűgöző német fordítása köszönhető. A szeminárium jogutódja az 1974-es alapítású Finnugor Intézet, ill. a 2001 óta és napjainkban is működő Finnugor és Uralisztikai Intézet. A finnugrisztikai stúdiumok fontos eleme (a curriculumban kötelező modulként szerepel) a finn és a magyar nyelv tanulása. Az intézetben a nyelvoktatást anyanyelvi lektorok végzik. A finn nyelvet 1961 óta tanítja finn lektor. 1965 óta magyar lektorátusnak is otthont ad a Finnugor és Uralisztikai Intézet. Egyetemünkön a 2009/2010-es tanévtől indult el az ún. bolognai rendszerű oktatás, és kezdődött el az ezzel együtt járó osztott, BA-, illetve MA-képzésre való átállás. Ez a változás az egyetem valamennyi intézetében folyó oktatást érinti. Az alapképzés (BA) az egykori főiskolai diplomának megfelelő végzettséget ad. Ezen diploma birtokában nyílik lehetőség a mesterszakos tanulmányok (MA-képzés) folytatására. A finnugor szakos diákok az alábbi területeken mélyíthetik el a tudásukat: történeti nyelvészet és a finnugor nyelvek tipológiája, történeti és összehasonlító finnugor nyelvtudomány, finn nyelvtörténet, magyar nyelvtörténet, dialektológia. Ebből a tantárgylistából jogosan vonhatja le minden kedves olvasó a következtetést, hogy a nyelvtudományok tanítása, elsajátíttatása egyfajta prioritást élvez, az ún. curriculumban a nyelvtudomány dominál. De természetesen a finnugor népek (elsősorban a finn, az észt és a magyar) irodalma, történelme, néprajza és kultúrtörténete is beépül a tantervbe, előadások, szemináriumok formájában. A hallgatók listájának árnyalása azonban még mindenképp megér néhány gondolatot e kicsit hosszúra sikeredett válaszban. Az egyes szemeszterekben meghirdetett órákat – az oktatási szabályzat szerint – bárki látogathatja, aki a Ludwig Maximilians Egyetem bármely karának, illetve valamely más müncheni főiskolának beiratkozott hallgatója. Ezzel a lehetőséggel élve a müncheni magyar lektorátus nemcsak saját hallgatóinak nyújt nyelvoktatást, országismereti, kultúrtörténeti, hungarológiai és irodalomtudományi képzést, hanem azokat a más egyetemi szakokon tanulókat is szívesen fogadja, akik érdeklődnek a magyar nyelv, a magyar irodalom és kultúra iránt. A lektorátuson bárki tanulhat magyarul a nyelvi szintjének megfelelő csoportban. Az egyes magyar nyelvi csoportok átlagos létszáma 15–25 fő. Vannak olyan elkötelezett rajongói is a magyar nyelvnek (5-8 fő szemeszterenként), akik nemcsak egy, hanem több, akár három különböző szintű nyelvi órát is rendszeresen látogatnak. A magyar lektor kötelező tartalmi penzuma félévről félévre a nyelvi kurzusokon (magyar mint idegen nyelv) kívül az országismeret, a bevezetés a magyar irodalomtörténetbe, a hungarológia aktuális kérdései. Ehhez a kötelező tantárgykínálathoz társulnak a diák és a tanár (a sorrend nem véletlen!) igényeihez, kívánságaihoz igazodó kurzusok. Egy kis ízelítő az elmúlt tanévek kínálatából: Arany János balladaköltészete; A finnugor népek kultúrájának hatása a magyar irodalomra; A Nyugat és köre; Ötszáz év magyar költészete; Magyar népköltészet – műköltészet; A magyar próza remekei filmvásznon; Kosztolányi Dezső regényei és rövidprózája; Bevezetés a líraelemzésbe. A nyelvészeti stúdiumok keretében is sok magyar vonatkozású témát kínál az intézet a hallgatóknak, ill. az érdeklődőknek. A kiterjedt magyarországi egyetemi partnerkapcsolatoknak köszönhetően szemeszterenként egy-két alkalommal látogatnak el hozzánk az ELTE-ről, a Szegedi Tudományegyetemről vagy a Pázmány Péter Katolikus Egyetemről a leíró és történeti nyelvészet, a pragmatika, a dialektológia jeles professzorai és tartanak német, angol (ritkábban magyar) nyelven blokkszemináriumot, ill. egy-egy előadást.

KkF: Mik a kötelezettségeid az Intézetben, s mi mindent vállaltál önként magadra?

KM: Magyar lektorként oktatok magyar mint idegen nyelvet különböző szinteken, teljes kezdőtől haladóig (C1-es szint). Az első két tanévben heti két alkalommal 90 percben. Az ötödik szemesztertől heti egy alkalommal 90 perces haladó kurzusokat tartok. Tanítok magyar országismeretet, ez két féléves tantárgy. Az országismeret kurzus betekintést nyújt a magyar történelembe, néprajzba, a magyarországi kisebbségek kultúrájába, a diákok megismerkednek a nemzeti ünnepeinkkel és emléknapjainkkal, azok tartalmával, történeti hátterével, nemzeti szimbólumainkkal. Az írásbeliség kezdetétől napjainkig ad betekintést és ízelítőt a Bevezetés a magyar irodalomtörténetbe című előadásom. A Hungarológia aktuális kérdései című előadás az interdiszciplináris magyarságtudomány aktuális kérdéseit tárja fel, és művelődéstörténeti kirándulásra viszi a hallgatókat a gótikától a modern művészetig. Mindezen felsorolt órák, tantárgyak a tanrend részeit képezik. Kötelező kurzusok. Nem kevés felkészülést igényelnek még 24 év lektori munkával, tapasztalattal a batyumban sem. A téma/a témák alapvető, szerves részei, alkotóelemei magyar mivoltomnak, magyarságunknak. S mivel tanárrá tett a sors, a szakma talált rám, s bennem hivatássá érett, a munkám kötelező része. De kötelességem továbbítani is mindezen kincseket az azok iránt érdeklődést mutatóknak. Akik csillogó szemmel, várakozást sugárzó szemmel ülnek be a tanterembe. Én pedig – minden alkalommal hevesebben dobogó szívvel – kiállok eléjük, tudván, hogy ebben a konkrét szituációban (diák~tanár) én vagyok „adó pozícióban”, s ők azért jöttek, mert kapni szeretnének/akarnak. Nekem pedig kötelességem adni! És ha azt kívánják, hogy legyen dupla óra, mert még többet akarnak tudni egy adott témáról, hogy legyen folytatása az abszolút haladó kurzusnak (ami már nem szerepel a tanrendben), akkor lesz. Mert – s ezt el is szoktam mondani nekik, nehogy félreértsék a szituációt – itt nem ők szolgálnak engem, azzal, hogy eljárnak az órára, felkészülnek, megírják a házi feladatot. Itt a szolgálat az én feladatom, csakis az enyém, és csakis a szolgálat. Örömmel szoktam idézni Weöres Sándort, nem csupán azért, mert szeretett Szombathelyem szülötte, bár ezt mindig megemlítem. „Valaha én is úr akartam lenni / ó bár jó szolga lehetnék! // De jaj, szolga csak egy van: az Isten / s uraktól nyüzsög a végtelenség.”

KkF: Alkalmam volt közelről is megismerkedni Keresztes László professzorral, aki egyetemi tanárként működött az Oslói Egyetem Finnugor Tudományok Intézetében. A Norvégiában élő magyarok kamatoztattak a legtöbbet kinti tevékenységéből. Többek között kiigazította, kibővítette azt a Norvég–magyar, magyar–norvég zsebszótárt, amit még az 1956-ban Norvégiába menekült magyar diákok állítottak össze sebtiben magyar–német és német–magyar szótárakra alapozva. Azt viszont szomorúan kellett tapasztalnom, hogy a ’90-es években szinte egyetlen norvég diák sem érdeklődött az egyetemi szintű magyar nyelvtanulás, nyelvtudomány iránt. Keresztes László küldetése lejárt, s időközben az intézetet is leépítették. Zárójelben megjegyzem, hogy több egyéb élő nyelvvel és a latinnal foglalkozó intézetekkel együtt. A Te tevékenységed viszont Németországban sikeres, gyümölcsöző. Mik lehetnek a különbözőségek kézzelfogható okai?

KM: Nehezet kérdezel. Mint már a beszélgetés elején említettem, a magyar–bajor kapcsolatok szinte egyidősek a magyar államiság történetével. Viharos és békésebb korszakok váltották egymást a magyarok és a bajorok évszázadokon át összefonódott történelme során. A két nép gondolkodását, irodalmát, nyelvét kölcsönösen gazdagította és napjainkig formálja, nemesíti a kultúráink közötti intenzív kapcsolat. Számos személyes, sőt családi kötelék jött létre, hosszabb-rövidebb időre sok honfitársunk lelt hazára, és talál ma is otthont német nyelvterületen, kiváltképp Bajorországban, azon belül is Münchenben és vonzáskörzetében. Az intézetünkben oktató mindenkori magyar lektor feladata, kötelessége a magyar–német kapcsolatok tudatos ápolása, életben tartása, a magyar gyökerekkel rendelkező diákok összefogása, a gyökerek táplálása, mígnem azok növénnyé sarjadnak, kivirágoznak. Természetesen vannak, akik nem rendelkeznek magyar gyökerekkel, hanem a puszta kíváncsiság, érdeklődés tereli be őket a különböző magyar nyelvi, ill. tematikájú órákra. Őket is szolgálnom kell, örömmel szolgálnom, legjobb tudásom szerint tájékoztatnom, kérdéseikre válaszolnom. És kétségeikben biztatnom, bátorítanom őket. Bármilyen nehézséggel küszködnek/küszködünk – hisz az ő anyanyelvükhöz képest szokatlan, néha nehezen befogadható és elfogadható nyelvet/nyelvtant tanulnak –, szakadatlan azon iparkodom, hogy meggyőzzem őket, minden megtanulható, s hogy a kíváncsiságuk örömmé, lelkesedéssé – megkockáztatom –, szenvedéllyé váljék. Kosztolányit szoktam idézni: „Az a tény, hogy anyanyelvem magyar, és magyarul beszélek, gondolkozom, írok, életem legnagyobb eseménye…” – Az én életemé is! Ez a legnagyobb kincsem, amit kaptam. Ez a legtöbb, amim van. És én ezt örömmel, szeretettel adom nap mint nap maguknak. Fogadják ugyanilyen örömmel és szeretettel…

KkF: Müncheni küldetésed két, tartalmához méltóan látványos eredményét tartom a kezemben. Az egyiket remek Kosztolányi-idézettel dedikáltad is feleségemnek és nekem. Szép kivitelezésű, kívül-belül elegáns tipográfiával, gazdag képanyaggal ellátott nyomdai termék. A másik, a 2024-es kiadású kötet, dombornyomásos feliratokkal a borítóján még tetszetősebb. Elárulod, hogy kinek, kiknek köszönhető a gondos kiadás?

KM: A gondos kiadásért valóban szívből hálás vagyok a szombathelyi Szülőföld Könyvkiadónak, a kiadó igazgatójának, Farkas Csabának. Már az első találkozásunkkor egy hullámhosszon voltunk. Nem nagyon kellett kérnem és győzködnöm, örömmel vállalta, rengeteg teendője mellett és ellenére, a kötetek gondozását, kiadását. A könyvterv és a nyomdai előkészítés – mindkét kötet esetében – Kerényi János értő, gondos munkáját dicséri. Ezúton is szeretnék köszönetet mondani mindkettejüknek. Köszönöm szépen!

KkF: A 2020-as kiadvány Előszavában olvasom Weöres Sándor biblikus ihletettségű gondolatait: „Egyetlen parancs van, a többi csak tanács: igyekezz úgy érezni, gondolkozni, cselekedni, hogy mindennek javára legyél”. Beavatnál bennünket, hogy miként érvényesülnek e sorok a Te életedben?

KM: Erre a kérdésedre már válaszoltam, szintén az Általad fent idézett Weöres Sándorral. Én szolgálni jöttem, és kötelességem adni. Egy gondolattal, a krédómmal egészíteném ezt ki, Édesapám és Férjem szellemét is megidézve: A viszonzást nem váró nagylelkűségnél nem adhatjuk alább!

KkF: Végre, végre, az olvasók érdeklődését a végsőkig csigázva, a kötet tartalmáról kérdezlek téged mint a legavatottabbat.

KM: A 2020-ban kétnyelvű kötetben megjelent elbeszélés, A rossz orvos kulcspozíciót foglal el Kosztolányi életművében. Az 1921-es megjelenést megelőzően folytatásokban közölték a Nyugat hasábjain, az 1920-as év 17-18. számában. A rossz orvos terjedelmében és narratívájában nyitánya Kosztolányi méltán népszerű, már megjelenését követően kánonná vált négy regényét magában foglaló, időben is jól behatárolható nagyepikai korszakának. Az elbeszélés főhőseinek, Istvánnak és Vilmának a házassága pár boldognak ámított év után zátonyra fut. Az elhidegülést válás követi, majd sorsukat látszólag megpecsételi hároméves kisfiuk, Istvánka halála. Ám történetük, közös emberi sorsuk csak ezután veszi kezdetét. Kemény munka és a tragikus áldozat árán létrehoznak egy közös nyelvet, az egész további életüket átható „nyelvjátékot”, amelyben – már nem házaspárként – emberként, embertársként létezni tudnak. Ennek a közös nyelvnek a megtalálására, kialakítására kell mindannyiunknak törekedni, mert ez az alapja és feltétele minden emberek közötti kapcsolatnak.

KkF: A második kötetben öt Kosztolányi novella szerepel. Gazdag életművéből mi alapján választottad ki éppen ezeket?

KM: Itt kifejezetten a rövidprózára koncentráltam, tehát elsősorban a gazdag novellakincsben böngésztem. Ismét kétnyelvű kötetet terveztünk, hisz ebből németül tanuló magyarok, ill. magyarul tanuló németek egyaránt profitálhatnak. Érdekes lehet az irodalomtudomány számára is az eredeti és a német nyelvű recepció egybevetése. A rossz orvos testvérkötetének szántuk a kiadóval, nagyjából hasonló terjedelemben. Ehhez nem volt elegendő egy mű, öt elbeszélést választottam ki, ezúttal az 1920-21-es évek kisregényeit és elbeszéléseit tartalmazó Béla, a buta / A rossz orvos című, 2015-ben megjelent kritikai kiadásból. Pontosabban négyet, melynek eddig még nem jelent meg német fordítása. Ezek a rövidprózai remekek látszólag teljesen hétköznapi, néhol kifejezetten banálisnak tűnő történeteket írnak le. Ám valamennyi izgalmas meglepetést tartogat az olvasó számára, gyakran csattanóval zárul, némelyik kíméletlenül humoros. A novellák az említett kritikai kiadásban közölt sorrendben kerültek a második kötetünkbe: A jó bíró; Fogfájás; F.F. rejtélyes gyógyulása; Apa. A címadó, a kötetet záró Káin című novella nem ebből a kiadásból származik, kicsit korábban, 1918-ban jelent meg. Lenyűgözött a mindenki által ismert, számos irodalmi és képzőművészeti alkotásban reflektált, szinte sztereotipikus Káin és Ábel történet Kosztolányi Dezső átiratában, értelmezésében. Minden általam ismert mű – természetesen az ószövetségi eredeti is – Ábel szemszögéből ismertet meg a testvérpár történetével. Egészen egyedülálló, eredeti és merész Kosztolányi perspektívaváltása. Miként már a cím is jelzi, nem Káin és Ábel, hanem Káin.

KkF: Milyen műhelymunka előzte meg a kiadásokat? Lesz-e folytatása ennek a sorozatnak? Lesz-e belőle legalább trilógia?

KM: Heti egy alkalommal 90 perces fordító szeminárium képezi a munka keretét. Ez a műhelymunka, amit magunk között már „kosztolányizásnak” nevezünk. Az épp fordítandó szöveg eredetijét mindenki megkapja előre. Otthon – remélem, gondolom, tudom – mindenki elolvassa az egészet, elmélyül, és óráról órára, hétről hétre házi feladatként lefordít egy szakaszt, amennyire egyéb elfoglaltságok mellett idejéből futja. Az órán én felolvasom a soron következő szakaszt/bekezdést, majd belevágunk a „házi feladat” ellenőrzésébe. Én mondatról mondatra olvasom az eredetit, a Kosztolányizók pedig egyenként a saját fordításukat németül. Aztán elkezdődik a heroikus, örömteli küzdelem, a vita, vitatkozás, a vélemények, verziók ütköztetése. A „hajbakapás.” Ez nem afféle magányos munka, mint egy hivatásos műfordítóé. Ez a Kosztolányizók kollektív, minden szóért, jelzős szerkezetért, mondatért, gondolatért megküzdő, felemelő, szellemet, lelket építő alkotómunkája. Maga a csoda, amikor Kosztolányi megszólal németül. Nekik. És nekem. Sokszor, többféle órámon idézem Kölcsey gondolatát a Parainesis Kölcsey Kálmánhoz című művéből: „…idegen nyelveket tudni szép, a hazait pedig lehetségig mívelni kötelesség.” A Kosztolányizók némelyike rendelkezik magyar gyökerekkel, többségük nem. Így vagy úgy, a magyar nyelv idegennyelv, tanult nyelv számukra. Tanulják, ismerik, megismerik, elmélyülnek benne. Hisz különben nem is tudnának Kosztolányi gyöngysorrá fűzött mondataival megbirkózni. Ám amikor sajátjukra, a hazaira ültetik át, olyan szinten „mívelik a lehetségig” az anyanyelvüket, melyre Kölcsey Ferenc okította unokaöccsét. Ez valóban lélekemelő! Amikor 2024 januárjában megjelent a Káin, Farkas Csaba kiadóigazgató rámutatott a könyv gerincén látható kettes számra. Tudod-e, mit jelent ez? Hogy várjuk a harmadikat. Már a második novellán dolgozunk a Kosztolányizókkal. Hétfőnként este 6-tól kosztolányizunk. A hét legszebb estéje – így búcsúzunk egymástól az óra után.

KkF: Létezik-e élet München után is? Elvágod a szálakat, mikor nyugdíjasan majd hazatérsz, vagy van, amit korábbi tanítványokkal, kollégákkal folytatni szeretnél? Mik a terveid?

KM: Minden kedves kollégámmal, szeretett tanítványommal, a Kosztolányizókkal szeretném tovább ápolni a baráti kapcsolatot. Esetleg munkakapcsolatot. Igen, létezik élet München után is. Szombathelyen! „A’való, nehéz Zágon nélkül ellenni…”  Mikes Kelemen (Mária) – Majd Szombathelyről online kosztolányizunk tovább!

Felhasznált irodalom:

Balogh Éva–Dorkota Dóra–Meleg Kata: „Hazádnak rendületlenül” idegenben is: magyarnyelv-oktatás a müncheni Ludwig-Maximilians Egyetemen
Kelemen Mária: A németországi egyetemi hungarológiai oktatóhelyek rövid története
Interjú Kelemen Máriával