Szögek – Terítő 10.

Gyerekkoromban egy volt a világ. Akkor még igaz volt az a ma bevett, áltudományos közhely, hogy minden mindennel összefügg. Akkor még a késő nyári délután, amelynek aranyló fényében a Varjú törzs tagjai tomahawkokat dobáltak a Mechwart tér fáinak törzsébe, azonos volt minden délutánnal, mert ami épp történt, maga volt az élet, az átélésben még nem voltak rések, repedések, még nem szakadozott szét élménytöredékekre, tudatosan irányított, kezelhető módon adagolt benyomásokra a létezés, még nem robbant szilánkjaira a szeretet, konyhakőre ejtett kínai váza, amelyet gondos munkával azután összeragaszthatunk, ha van elég Technokol itthon, de sose lesz a régi, egyáltalán mit jelent az, hogy régi, kérdezem magamtól, belegondolva abba a nyári délutánba, amikor a Mechwart téren hajigáltuk a fákat, mert ez maradt nekem, nekünk, ez a belegondolás abba az elmúlt és talán eljövendő világba, ahol mind együtt voltunk, és ahol majd egyszer újra találkozunk, ha hihetünk a sír mellett álló pap hazugságainak.

Állítólag a gyerekek három-négyévesen fűződnek le az egységes tudat illúziójáról; egészen addig úgy képzelik, hogy amit ők tudnak, azt mindenki más is tudja, hogy tehát minden agy összefügg minden aggyal. Hogy ez a leválás megtörtént-e, arra kitaláltak egy érdekes kísérletet. Megcsörgetünk egy malacperselyt a gyerek előtt, és megkérdezzük tőle, szerinte mi van a perselyben. Amikor azt feleli: pénz, fogjuk a malacot és összetörjük. Kiderül, hogy nem pénz volt benne, hanem százas szögek. Ekkor azt kérdezzük: „Mit gondolsz, ha az előbb nem téged, hanem az egyik barátodat hívtuk volna be, és tőle is megkérdeztük volna, hogy mi van a perselyben, mit válaszolt volna?” Ha a gyerek még az egységes tudat hitében él, akkor erre így felel: „Azt, hogy szögek”.

Hát ezért olyan éles válaszvonal az a bizonyos három-négyéves kor. Azelőttről nincsenek emlékeink. Persze hogy nincsenek, hiszen más emberek voltunk, egységes tudatunk volt. Ez nem egyik pillanatról a másikra tűnik el. Emléke még ott élt bennem azon a nyári délutánon is, tomahawkomat dobálva. Talán ezért voltunk indiánok, hogy valahogy egyben tartsuk a széthullót, egy törzs tagjai, akik valahogy mélyebben, egy kihalt nép emlékeibe kapaszkodva élnek együtt ott, ahol a végtelen prérin nyargaló szél hatalmas bölénycsordákat hajt, ahol nincs még minden veszve, mert tudtunkon kívül vágyunk abba a világba, ahol minden összefügg mindennel, ahol minden tettem én magam vagyok, teljes életemmel, ahol minden öröm maga a boldogság és minden bánat a világ vége, és ahol talán e kettő is összeér egymással valahol az érezhetetlenben, a napok túlsó felén, ahol minden összeér mindennel, még az is, ami nem, és talán éppen a ’nem’ a ragasztó ott, a túloldalon, piros tubusból folyik az émelyítő szagú ragacs, talán ezért van az, hogy oly sokan kipróbálták az utazást Mister Technokollal oda, a túloldalra, hogy meg is éljék, amit éreznek, aztán később más, újabb szereket is kipróbáltak, és sokan közülük ott is maradtak végleg, ahol a lét teljességének illúziója lakik, de ahonnan nincs visszaút.

Erre gondolok most, amikor újra a Mechwart téren sétálok, amely persze nagyon összement azóta, modernebb lett, a focipálya mellől eltűntek a nyírfák, követték a kártya- és sakkasztalokat, a kártyázó és sakkozó nyugdíjasokat, köztük nagyapámat, követték a betonnal kezelt, de aztán mégis kidőlt tulipánfát, a piros karszalagos csőszt, akit csügének neveztünk, és aki hivatalosnak tűnő piros karszalagban riogatott bennünket, mert folyton a füvön rohangáltunk; az egész parknak ma már semmilyen hangulata nincs, csak egy park, fás-bokros menedék az őrületes utcazajban, ahol azért üldögél az ember, mert itt mégis elviselhetőbb, mint a Margit körúton, úgyhogy én is leülök pár percre itt, a szökőkút mellett, az elviselhetetlen szélén.

Végh Attila