Az asztalomon arany szegélyű csésze.
Gőzök vésze az aranyos teán.
A smaragd pára a semmibe vész-e?
Vagy szerelem-halások képe, tükre tán?
Holt szerelem később ismét folytatódik.
Most párává válik, aztán lecsapódik,
s homályharmattal vonja át
lelked hideg üvegfalát.

Csészémben hideg, sűrű lett a tea.
Kavargatom a barna bájitalt.
Ha írtál egyszer homályvont üvegre
ujjvéggel egy nevet –
ne hidd, hogy az belőled valaha kihalt.
Csak gyenge lehelet kell,
s viszont látod halványult betűidet.
Az a név nem hagy soha nyugton,
s izgat – mint a tea a szívet.