Részlet Jarosław Iwaszkiewicz könyvéből

Roger – a normann vikingek nemzetségéből származó I.Rogernek, Calabria fejedelmének fia – megvalósította az északi skandináv eszményt: meghódította a mesés déli országot, amely nemcsak ismeretlen virágoktól illatozott szüntelen, de csupa titokzatos szerelem és kimeríthetetlen gazdagság is volt. Az ő műve volt a szaracénok kiűzése Szicíliából, és annak nagyszerű, rövid időre hatalmas királysággá egyesítése. Fővárosából olyan várost teremtett, ahol vallások és rasszok, a világ minden részéről származó áruk, a világ minden részéről származó emberek keveredtek békességben, és a nyilvánvalóan nem szívesen háborúskodó királynak, Európa első turistájának és első geográfusának gondoskodása alatt a város hódolt mindenféle élvezetnek. Palermo egyenlő lett Hárún ar-Rasíd Bagdadjával.

Karol Szymanowski egyik legendájában így írja le a középkori csodát:

„A város fehér kőépületeire és palotáira, a bűzlő halakra, a pálmaligetekre, a fák áthatolhatatlan sűrűjére – a nap arany pompájának forró zuhataga árad, narancs és citromfák mámorító illata száll, a köves partot lustán csapkodja a mélykék tenger, hátán ringatva számtalan arab harci, fecskegyorsaságú felukkát, háromárbocos és fehér szárnyas vitorlájú normann hajókat, kereskedőhajókat a világ minden kikötőjéből, gőgös és legyőzhetetlen bizánci hajókat. A félreeső, csendes palotaudvarokon, amelyeket három sor magasba nyúló, színpompás mozaikokkal kirakott oszlop vesz körül, középen kristályos vízsugarú élénk szökőkutak árasztják a Keletről hozott illatszerek finom aromáját. Körben káprázatos fehér virágok nőnek, a vízen Egyiptomból származó fehér, indiai rózsaszín lótuszvirágok úsznak, ezüst tollforgójú papirusznádak fémes levelei susognak, az ágyásokat ametiszt szőnyeggel vonja be az illatos olasz ibolya, a márványt az Alsó – Tigris vidékéről származó édes, halvány rózsaszín rózsák és Gazna kertjeiben növekedett sárga rózsák veszik körbe. Az oszlopok között és a boltozatokon arabeszkek csipkéinek fehér gyöngyház zuhataga omlik alá, a mennyezetnél különleges, sokszínű, metszett cseppkövekként áradnak szét – a palotaudvar körül kék-sárga fajansz szalagok futnak, a kőpadlón pedig felbecsülhetetlen értékű, virágoskertre hasonlító, Sirázban és Mossulban szőtt, különleges mintájú és színű szőnyegek fekszenek…

A félig nyitott, magasra törő, kőreliefekkel díszített csúcsíves templomajtókból imák hangja, a kórus monoton zsoltáréneke hallatszik, az opálos tömjénfüstön keresztül olykor megcsillan a felbecsülhetetlen értékű, aranyfényű kehely, amelyben a pap az alázatosan lehajtott fejek felé emeli az Úr vérét a legszentebb áldozatban. Mindjárt a kerek kupolájú templomok mellett hatalmas és magasba törő, fekete gránitnak látszó harangtornyok, távoli, északi jövevények kezének munkája, amott meg karcsú fehér tornyaikkal égnek meredő márvány minaretek, amelyekből tegnap napnyugtakor talán még az Allah-akbar síró éneke – ma pedig a frízek országában öntött rézharangok jajgatása hallatszik. A várost és a körülötte lévő csodás völgyeket gyümölcsfák sűrűje borítja, este hó szitál a hegykoszorúkra – a sziklás területeken és az elérhetetlen hágókon itt-ott az örök hó fehérlik. Mindjárt a tengerparton, alapjait erősen a víz sötét hullámaiba mélyesztve, egy hatalmas, magányos, meredek falú őrtorony áll – egy örök Heirkte…”

A titokzatos város, amelyről még a keleti írók is úgy beszéltek, mint páratlan szépségről, a város, amelyben ma nehezen fedezzük fel az egykori hatalom nyomait – olyan város volt, ahol először találkozott a keleti gondolkodás a nyugati keresztény tanítással, az arab erkölcsök és a normann lovagi szokások, és ezek egyedülálló vegyes kultúrát alkottak. E kultúra táptalaját gazdagították még a Szicília-szerte gazdagon szétszórt görög emlékek és maradványok – a kultúrák e rétegződése és gazdagsága, kontrasztjai azt eredményezték, hogy itt minden, egymással nem keveredve, nagy szabadságban élt, örült az életnek, egymást nem zavarva élt és növekedett a forró napon. Létrejött a – látszólagos – örök boldogság, a tolerancia hazája; eltűntek a vallási túlzások; a bizánci eunuchból kormányzó és admirális lett, a keresztény uralkodó tanácsadója egy arab filozófus lett, aki formálisan elismerte a pápa felsőbbségét.

„A dél-olasz normann állam – mondja Roger monográfusa, Erich Caspar professzor – nem egy dologban valami egészen újat jelent a középkori Európa történelmében. Itt voltak a feudális államot felváltó hivatalnok állam gyökerei. Itt bontakozott ki a kifinomult kultúra, amely magasan az akkori német-római kultúra fölé emelkedett, és ennek az államiságnak a megalapítója is egészen új jelenség a középkori uralkodók között, új típusú uralkodó: nevezhetjük a szó mai értelmében az első államférfinek. Könnyen érthető, hogy miben különbözik utódaitól és elődeitől, ha összevetjük a keresztény nyugaton addig általánosan elfogadott germán király ideállal.”

És amikor a palermói életöröm és kultúra teljeségét összehasonlítjuk a szegény, és belülről szétszaggatott Birodalommal, még jobban megértjük azt a vágyakozást, amelyet a német uralkodók mutattak az „édes Szicília” iránt, amelyet évszázadok óta a világ minden népe saját gazdagságával erősített, de ki is fosztott. (Verres!)

Milyen idegennek érezhette magát Roger lánya, aki élete több mint harminc évét ebben az elvarázsolt országban töltötte, amikor elment a fekete és vad hegyeken túlra, a hideg és rideg, lovagi szokásokkal és lovagi énekekkel – de lovagi rablótámadásokkal és bosszúállásokkal, valamint fékezhetetlen gőggel ugyanúgy teli országba, amilyen az akkori Német-római Birodalom volt. Itt várakozott néhány évig a nála tizenkét évvel fiatalabb férje oldalán, aki valóban ellentéte volt Roger bölcsességének és toleranciájának. Először az államra és hatalomra várakozott, később, miután Barbarossa titokzatos körülmények között meghalt a távoli Szentföldön, utódra, aki késlekedett világra jönni.

Férje, VI. Henrik egyike volt a legkülönösebb német császároknak, és a történészek arról vitáznak, miként határozzák meg a német középkorban betöltött szerepét és jellegét. Despota és zsarnok volt, aki minden eszközzel arra törekedett, hogy a Német-római Birodalomból öröklődő monarchiát teremtsen, azokból a területekből pedig, amelyek különböző jogokon fennhatósága alá tartoztak, egységes világmonarchiát akart létrehozni. Elképzelhetjük, mit jelentett ennek az eszközökben nem válogató, ambiciózus uralkodónak a kezében egy olyan ütőkártya, mint Konstancia hozománya – Szicília öröksége. Vele egyidős unokaöccse, II. Vilmos halála után Konstancia lett a gazdag déli ország egyetlen örököse. Fejére hullt Roger koronája, tőle került a fiára, aki csak nyolc évvel a házasságkötés után született meg, amikor a császárné már negyvenéves volt, és csak négy tél maradt hátra az életéből. Hogy egy ilyen későn született gyereket ne tartsanak örökbefogadott vagy elcserélt gyereknek, Konstancia, amikor érezte, hogy közeleg az idő, Jesi városában, Észak-Olaszországban, ahol akkor tartózkodott, felállíttatott egy sátrat a piactéren, és a városka összesereglett lakói szeme láttára szülte meg a gyermeket, aki a legkülönlegesebb, talán a legnagyobb, mindenesetre a germánok képzeletére legjobban ható uralkodó lett.

De Henrik császárnak nem volt ideje várni, míg a fia felnő és megörökli Szicília koronáját. Felesége nevében ő maga vette át az uralmat ezen a mesés földön, és maga kezdett uralkodni. Számos, Henrik előtti és utáni nemzedék álma tűnik beteljesedettnek ebben a pillanatban. Az egész Észak-Olaszországhoz, amely már birodalmához tartozik és Barbarossa ügyes politikája alapján egyesült a Német-római Birodalommal, hozzá jön még II. Roger állama, amely nemcsak a csupa illat Szicília-Trinacriát, de az egész Appennini-félszigetet is magába foglalja, vagyis Nápolyt, Calabriát és Pugliát. Megtörténik a Birodalom és Itália összekapcsolása, egy császárságba egyesítése; Henrik már csak az olyan „apróságokról” álmodik, mint Franciaország és Anglia meghódítása, (ami formálisan sikerül is azzal, hogy hűbéresküt erőszakolt ki a fogságba ejtett oroszlánszívű Richárdtól), és előkészíti a keresztes hadjáratot, valamint a Bizánci Birodalom meghódítását, amit legfiatalabb öccse, Sváb Fülöp és Bizánc gyönyörű örökösnője, Iréne házassága előz meg.

És épp ebben a pillanatban, amikor VI. Henrik hatalma csúcsán van, állama pedig a Birodalom valódi újjászületéseként kezd megvalósulni, amikor Észak és Dél is neki hódol, és Kelet meghódítása csak idő kérdése, akkor, amikor még életében azt javasolja, hogy csecsemőkorú fiát válasszák meg német királynak és császárnak – ebben a pillanatban kezdenek szerepet játszani a népi, a decentralizáló erők, amelyek Henrik egész, oly sikeresen és erőteljesen megvalósított nagy művét néhány éven belül semmivé teszik. És ami a legkülönösebb, ezek az erők egy nő: Konstancia császárné körül koncentrálódnak, összpontosulnak, aki a legtöbbet tette Henrik ambíciója kielégítéséért és elképzeléseinek megvalósításáért.

Roger lánya elég erőt talál magában, hogy ellenálljon házastársának, és apja nagy, egészen modern, mert a tolerancián és liberalizmuson alapuló politikai elképzelései olyan politikusra lelnek benne, aki képes Szicília „önrendelkezésének” elvét szembeállítni hitvese imperialisztikus és misztikus eszméivel. Saját feleségében és saját gyermekében Henrik olyan emberekre talált, akik az ő integrációs álmaival ellenében, a helyi népre támaszkodva cselekedtek. Fel kell tételezni, hogy Konstancia császárné kezdetben beleegyezett Szicília és Roger államának a Birodalomba történő integrálásába. Csak fiának késői világrajövetele – aki, habár tőle, Konstanciától született (és ezt még annak nyilvánvaló volta ellenére is tagadták), feltételezhető volt, hogy mégsem Henrik fia – az örökös megjelenése, akit rögtön, nem várva semmilyen megválasztásra, megerősítésre és pápai koronázásra, Roger törvényes örökösévé tettek, nagy lelki változást idézett elő Konstanciában. És bizonyára az a tény is, hogy foglyul ejtették a császárnét, aki férje mellett volt Nápoly szerencsétlen ostroma idején, és hosszú hónapokra szülőföldjére, Palermóba száműzték – így újra találkozott nemcsak a dél könnyedségével és varázsával, oly szeretett virágainak illatával, amelyekről az északi Németországban úgy beszéltek, mintha egy mesében szerepelnének, az erős és édes, Szicíliában mai napig uralkodó borok illatával; majd végül a fővárosban lakók törekvéseivel – mindez hozzájárult Konstancia gondolkodásának alapvető megváltozásához. És ez az asszony, akinek Szicília volt a hozománya, ugyanennek a Szicíliának a védelmében, minden, a hódító német eszmékkel szembenálló népi törekvés védelmében a nemzeti párt élére áll. Ha nem is támogatja a Henrik elleni összeesküvést, mindenesetre tud róla – és amikor Henrik hirtelen meghal vérhasban Messinában, akkor végre visszaszerzett hazája élére áll, és két rövid évig, haláláig mint Szicília királynéja uralkodik.

Mintha megpróbálná kitörölni a bűneit, hogy beleegyezett a német császár fiával kötött házasságába, hogy elárulta Roger eszméit, és szülőföldjét eladta a németeknek, jóvátételként Konstancia rövid palermói uralkodása alatt erősen ellenáll az olasz földre vágyó német kísértésnek, és első, a férje halála után aláírt rendelete minden, ott letelepedett és Szicíliát saját zsákmányának tekintő német báró és minden, többé-kevésbé kóbor lovag elűzését tartalmazta. Mindaz, amit a nép gondolt, azonnal a királynő köré tömörül – és ettől kezdve Szicília, alighogy a német császári koronához csatolták, nemcsak hogy örökre elvész a németek számára, de a decentralizációs törekvések fészke is lesz.

A németek iránti gyűlölet akkoriban olyan általános, mint később a „szicíliai vecsernye” idején a franciák iránti gyűlölet. És lehet, hogy csak Konstancia reálpolitikai tapintatának köszönhető, hogy Henrik német lovagjainak uralkodása nem vérfürdővel végződött. Hugo Falcando, amúgy teljesen elolaszosodott normann lovag már II. Vilmos utolsó éveiben ezt írja barátjának, Pietronak, a palermói katedrális kincstárnokának: „Ó, Szicília, arra kényszerítenek, hogy barbároknak szolgálj… Könnyebb volt a szicíliai kényurak dühét elviselni, mintsem e barbár és kegyetlen nép zsarnokságát. Jaj neked, te szent nevű forrás, Arethusza! Olyan nyomorba jutottál, hogy te, akit nem egyszer költők énekeltek meg, ma a részeg németek szomját oltod, és paráznaságukat szolgálod…”

Talán sehol másutt nem látszik világosabban, mint ezen a szicíliai példán, hogy a történelem („a história”) anyaga az ellenállás. VI. Henrik volt az utolsó császár, aki a legszélesebb körben, a legátfogóbban valósította meg oly sok német álmodozó vágyát. És mint tudjuk, semmi sem kerül oly sok vérbe, mint az őrültek fantazmagóriái. Németország és Itália egyesítési törekvéseinek vértenger volt az ára, és végezetül egy vázlat, semmibe vesző terv maradt, amelyet könnyen legyőztek a szicíliai nép haladó elemei.

(Orpheusz Kiadó, 2021; fordította: Éles Márta)