Kollarits Krisztina írása Szécsi Noémi – Géra Eleonóra A modern budapesti úrinő (1914-1939) című könyvéről

„A modern nő rúzsozta magát és nyáron fürdőtrikóban evezett a Dunán, hogy lebarnuljon, a modern anya akkor érezte magát biztonságban, ha kórházban szült, a modern úriasszony porszívót vett cselédjének […] hitt az önérvényesítésben, a társadalmi fejlődésben, az orvostudományban és a technikában […] és sokszor hitt a politikusoknak is, (…. sőt bár) igen kevesen − most már tevékenyen vehettek részt a politikában is.” − foglalja össze a kötet előszavában Szécsi Noémi a modern úrinő néhány jellemzőjét.
A modern budapesti úrinő (1914-1939) című női életmódtörténeti kötet a város- és művelődéstörténész, Géra Eleonóra és a nőtörténet iránt erősen érdeklődő író, Szécsi Noémi munkáját dicséri, akik a legváltozatosabb forrásanyag felhasználásának segítségével nyújtanak átfogó képet a korszak asszonyainak és leányainak életkörülményeiről, gondolkodásmódjáról, szórakozási és karrierlehetőségeiről, szabadidős tevékenységéről vagy épp a családtervezés lehetőségeiről.
A könyv lényegében a szerzőpáros 2016-ban megjelent és nagy sikert aratott könyvének, A budapesti úrinő magánélete (1860-1914) című kötetnek az azonos munkamódszerrel megírt folytatása. Ahogy az első kötetben, most is felhasználnak korabeli naplókat, memoárokat és levelezéseket: a tinédzser Petrich Kató naplója éppúgy érdekes adalékokkal szolgál, mint Móricz Zsigmondé, Andrássy Ilona grófnőé vagy Gyarmathy Fannié; részletek szerepelnek például Jászai Mari, Kosztolányi Dezsőné, Dénes Zsófia, Kaffka Margit, Tormay Cécile és Révay Mórné visszaemlékezéseiből, de egy-egy jelenség bemutatása érdekében idéznek Sinkó Ervin, Török Sophie, Bródy Lili, Erdős Renée, Hatvany Lili, Herczeg Ferenc, Kosáryné Réz Lola regényeiből is. A mintegy 30 korabeli napilap és folyóirat mellett Géra Eleonóra több középosztálybeli család bőséges iratanyagából válogatott a könyv egyes fejezeteihez illő részleteket. A kötet végén található tartalomjegyzéket és bibliográfiát lapozgatva egyrészt csodálattal tölti el az olvasót a hatalmas forrásanyag, amellyel a szerzőpáros dolgozott, másrészt viszont a kötet egyetlen gyenge pontja is innen eredeztethető: miközben a női élet szinte minden területét és problémáját ábrázolni szeretnék, szükségszerűen egyes fejezetek túlságosan vázlatosra sikerülnek, míg mások ehhez képes aránytalanul részletesre.
A könyv ugyanis vizsgálja a klasszikus női szerepekhez kapcsolódó olyan területeket, mint a szerelem, házasság, szexualitás, anyaság, szépségipar, divat, háztartás és otthon, de foglalkozik a munkát vállaló nők karrierlehetőségével és életmódjával, sőt a politikában játszott szerepükkel, a női választójog változásaival, az első női parlamenti képviselőkkel is. Képet kaphatunk a korabeli szórakozási lehetőségekről: legyen az kávéház, színház, mozi, bál, a rádióműsor vagy a kedvenc olvasmányok.
Aki elolvassa a több mint 400 oldalas könyvet, megtudhatja, hogy kik voltak a flappernők, hogy az 1920-as években még sokak számára milyen visszatetsző volt a rúzs használata úri nők esetében, hogy mik voltak a legbeváltabb férjfogási technikák, és hogy milyen izgalmakat keltett Honthy Hanna, amikor egy színdarabban levette a cipőjét és kiderült, hogy nincs rajta harisnya. Továbbá hogy létezett már plasztikai sebészet, de nem a mell nagyobbítására, hanem kicsinyítésére volt igény zsírleszívás segítségével, és hogy divatba jött a magyaros viselet, a kalotaszegi rátétes párna, korondi kerámia, sőt Horthy Miklósnét is a szövőszék mellett találta 1923-ban a kormányzói család hétköznapjairól beszámolót készítő újágíró.
Ha eddig nem szerepelt mindennapi olvasmányai között Móricz Zsigmond Naplója, akkor talán váratlanul fogja érni az olvasót, hogy Móricz csak az irodalomban állt a modernség pártján, ha a női szépségápolásról volt szó, kifejezetten vaskalaposnak volt mondható. Döbbenten figyelte színésznő felesége, Simonyi Mária, illetve lányai mesterkedéseit. Felesége egy hajfestési akciója szinte már a házasságukat veszélyeztette: „1928 nyarán volt egy nap, amikor frissen hennáztatta a haját, annyira kurva-félének tűnt fel előttem, hogy azt hittem végeztünk.”− írta egy helyütt Naplójába. Máskor meg „Mária merész dolgot csinált: befestette a körmeit. Most ez a női divat. Olcsó és feltűnő. S elrontottam az örömét, mert undor támadt bennem, amikor megláttam.”
De persze nemcsak szórakozásból állt a korabeli nők élete, ahogy ennek a könyvnek sem az a célja, hogy a mai szemmel már furcsa jelenségek közt szemezgessen. A kötetet végigolvasva összességében talán azt mondhatjuk, hogy az előző nemzedékek asszonyaihoz képest az I. világháborút követően egyre nehezebb sors várt az úri lányokra: bár fokozatosan szabadabbá váltak akár az öltözködés, akár a szabadidő eltöltése vagy a továbbtanulás tekintetében, mégis helyzetük korántsem volt irigylésre méltó. Az 1920-as években általában már nem volt elegendő „jól férjhez menni”, számolni kellett azzal, hogy a férfi egyedül már nem tudja eltartani a családot, gyakran a feleségnek is munkába kellett állnia. Ennek a jelenségnek tudható be, hogy megváltozott a közhangulat a nők továbbtanulását illetően is. Míg a század elején egyesek „női szörnyetegeknek” tartották az egyetemen tovább tanuló nőket, addig most már előnyösnek tartották, hogy a nő kezében is legyen szakma, akár egyetemi végzettség is. Ez a mentalitásbeli változás megfigyelhető a regények világában is: „A századforduló környékén a feleségszerepnél többre vágyó, magasabb iskolákba törekvő nőkre a regényekben romlás, magány és boldogtalanság várt (lsd. pl. Ritoók Emma: Egyenes úton – egyedül című regényét 1905-ből), a háborút követő évtizedek irodalmi műveiben és újságcikkeiben viszont a régi ideált követő leányra vár ugyanez, sőt akár rosszabb is, a halál, mint Bokor Malvin férjvadász, csapodár nőalakjára, Évire.” (Bokor Malvin: Éva és Évi, 1934.)
Mindezek ellenére a nők egyetemi továbbtanulása mégsem volt nehézségektől mentes: 1917-ben a Pesti Naplóban Sok a nőhallgató a budapesti egyetemen címmel jelent meg írás, ugyanis míg az utolsó béke évben csak 564 nő járt egyetemre, 1917-ben már 1036. A Horthy-korszakba meg is indult a visszarendeződés, különböző adminisztratív eszközökkel korlátozták az egyetemre felvett női hallgatók számát, s amikor Teszler Dórát, az első leány-ügyvédet avatták „valósággal tolongtak az emberek, hogy megnézhessék maguknak az ügyvédnőt.” (287.)
Megváltoztak a lakhatási viszonyok is: általánossá váltak az ún. kislakások, amelyek nagyobb kényelmet biztosítottak tulajdonosaiknak, hiszen be volt vezetve a víz, a villany és a gáz, de a kislakások elterjedésének hátterében valójában az állt, hogy a házaspárok egyre kevésbé tudták kifizetni a hagyományos lakások magas rezsijét és a házimunka ellátásához szükséges cseléd bérét.
Bár a Horthy-korszakban ismét inkább családanyaként és háziasszonyként képzelték el az ideális asszonyt, néhány nőnek azonban sikerült még a politikában is fontos szerepet játszani: a legbefolyásosabb asszony Szécsi Noémi szerint Tormay Cécile volt, akinek alakja többször is feltűnik a kötetben más-más összefüggésben. Tormay a Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetségének örökös elnökeként egyrészt egy mintegy 1 millió tagot számláló női szervezet vezetője, másrészt a korban lényegében egyedülálló módon a Nyugat ellenlapjának szánt Napkelet című szépirodalmi folyóirat szerkesztője, s emellett sikeres író is volt. Karriertörténete nyugodtan mondhatjuk a maga nemében egyedülálló volt a korszakban még akkor is, ha öt nőnek (Slachta Margitnak, Kéthly Annának, Orosdy Fülöpné Herzog Margitnak, Melczer Lillának és Toperczer Ákosné Hagara Rózának még a parlamenti képviselőségig is sikerült eljutni.)
Egyszerre komoly és szórakoztató könyv A modern budapesti úrinő: haszonnal forgathatják a Horthy-korszakkal foglalkozó történészek és a dédanyáik világa iránt érdeklődő olvasók egyaránt.

(Európa, 2017)