Először azt hittem, egy férfihoz beszél. Örvendeztem is, hogy milyen kedves a kedveséhez. Hogy lám, ilyen is van, így is lehet. Aztán, miközben a banánt igyekeztem beleszuszakolni a rolniról nagy nehezen legöngyölt-letépett nejlonzacskóba, jobban megfigyeltem. Magas, jól öltözött, ápolt, mutatós nőt láttam. Nem volt vele férfi. Felnőtt nő sem. Egy kislány topogott mellette. Aranyos, mosolygós, szőke kislány, csinos ruhácskában. Hozzá beszélt. Őt szólította szerelmem-nek. A három-négy éves gyerekét. Következetesen, minden második-harmadik mondatában.

Talán nem kellett volna megrökönyödnöm. A nagy-nagy közösségi játszótéren, ahol a játék legtöbbször vérre megy, s amely hol bókháló, hol pokolháló, egyszóval a pofakönyvben sokszor találkoztam már a jelenséggel. Elsősorban anyukák, néha apukák tárják ország-világ elé (többnyire) apró gyermekük vagy gyermekeik fotóját azzal a megjegyzéssel: Szerelmem, vagy Szerelmeim. Olykor a másik szülő és a gyerek(ek) együttesen szerepelnek a képeken, amelyet a Szerelmeim címmel lát el a posztoló. És nem kommentelnek alá még a minden alá odakommentelők, a kényszeres belepofázók, a mindent (is) jobban tudók sem. Úgy tűnik, nem ütközik meg ezen senki.

Holott akár meg is ütközhetne.

Az már önmagában ijesztő, ha valaki plátói szerelmet táplál saját gyermeke iránt. Ráadásul, ha még nem is plátóit…! No, az már nemcsak ijesztő, de szigorúan büntetendő is − mind az égi, mind a földi törvények szerint. Jó, jó, persze, tudom én, hogy se nem ennyire szörnyű, se nem ennyire egyszerű a helyzet. Nagy valószínűséggel sem a mutatós nő a boltból, sem a pofakönyv föntebb említett lakói nem szerelmesek a gyermekeikbe. Mindössze arról van szó, hogy az emberekben másodpercről másodpercre, lélegzetvételről lélegzetvételre gyöngül a nyelv, és ma már tömegek nem érzik, hogy a szeretetnek csak igen ritka esetben fokozása a szerelem. Nem világos előttük, hogy ha kimondhatatlanul szeretem az anyámat, apámat, testvéremet, gyerekemet, rokonomat, barátomat (stb.), az nem jelentheti azt, hogy szerelmes vagyok belé, miután távolról sem arról van szó, hogy a szeretet egy bizonyos hőfokon szükségszerűen szerelemmé alakul. A szerelem ugyanis egészen más, mint a szeretet. Hogy kevesebb vagy több, mint (mondjuk) a gyerekünk vagy a szüleink iránt érzett érzésünk, az itt és most teljesen lényegtelen kérdés (jóllehet máshol nagyon is lényeges). Ami fontos, az az, hogy nem használhatom bármely esetben akármelyik általam nagyon szeretett emberre vonatkozóan a szerelmem szót. Saját gyerekét pedig az ép ésszel és lélekkel bíró ember semmiképpen sem nevezheti szerelmemnek. Legalábbis nem nevezhetné, amennyiben nem csak felületesen ismerné az anyanyelvét. És, persze, ha többé-kevésbé tiszták lennének még a fogalmaink… (Nem azok.)

A pénztárnál előttem álltak a sorban. Anya és leánya. Szerelmem, add ide nekem, majd én odateszem, hogy a néni lássa és ki tudjuk fizetni, mondta a mutatós nő kedvesen, s a kislány széles mosollyal nyújtotta oda neki a markában szorongatott gyümölcsjoghurtot. Bájosak voltak. Nekem meg, amilyen förtelmes alak vagyok, önkéntelenül is az jutott az eszembe, hogy tíz év múlva ugyanilyen lelkesen fognak majd ruhát vásárolni együtt, amikor már nem szerelmesek, de a legjobb barátnők lesznek. Mert a kamasz lányok már ritkán szerelmei az anyjuknak. Az már az a korszak, amikorra anyának és lányának a legjobb barátnőkké kell válniuk…

Bene Zoltán