Valamikor szerette ezt a várost. Még most is szeretem, mondta magának, és megrántotta a vállát. Don’t touch me, förmedt rá valaki, akihez véletlenül hozzáért. A valaki hatalmas turbánt viselt, és vastag bajuszt.

Sorry, rebegte. Már nem szeretem annyira. Pedig az ingyenes múzeumok jók, de a merényletek…

A lánya a Viktória és Albertben dolgozott. Az étteremben. Gyakorolja a nyelvet. Tulajdonképpen ezért jött, hogy lássa a lányát, meg persze volt valami megbeszélés is az itteni partnerrel, brexit ügyben. Három napig ezért abban a jobb szállodában lakott, csak utána költözött át a jóval olcsóbb …-ba. Mondjuk, ez sincs rossz helyen, de az előző közelebb volt a múzeumhoz. Így sokat kell metrózni.

Rita a negyvenes éveinek közepén járt, és jól tartotta magát. Jó karban vagyok, persze csak képletesen, szokott viccelődni – mert Rita özvegy volt, ebben az időben senki nem tartotta a karjaiban. A férje infarktusban halt meg néhány évvel ezelőtt. Megrázta a dolog, sokáig nem volt képes férfiakra nézni. Az utóbbi időben kezdett megfordulni a trend, talán a tavasz hozta, talán a mindent befedő idő. Rita nem tudta. De most, hogy a metrót várta, egyszerre csak beugrott néhány mondat egyik kedvenc regényéből, valami furcsa tavaszi hangulat arról, hogy egy férfi és egy nő találkozik…

A férfi szintén a peronon áll. Hosszú barna hajával egészen fiatalosnak tűnik, és pont feléje néz. Előtte egy keménykalapos, a Times-t olvasta. És akkor a férfi elmosolyodik.

Rita arra gondol, milyen szappanopera szerű ez az egész, és hogy ő nem akar brit férfiakkal ismerkedni. Teljesen reménytelen, mielőtt elkezdődne, ő úgyis hazamegy, Budapestre. Nincs az a férfi, akiért itt maradna. A hazámat nem vihetem el a cipőm talpán. És: szívet cseréljen, aki hazát cserél. Zsófika is, remélem, megtanul rendesen angolul, aztán hazajön. Semmi értelme itt maradni. Méregdrága a szállás, a helyiek lenéznek, kész tökön szúrás. Mintha tökön szúrnám magam.

Neked olyan nincs, mondja Zsófika, mikor találkoznak.

Ez csak jól hangzik így, feleli.

De most itt mosolyog ez a pasi. És Rita észre sem veszi, visszamosolyog. Így kezdődik minden, akár egy ócska hollywoodi filmben. És folytatódik is. Charles eljön Budapestre, kéz a kézben villamosoznak, étterembe járnak, csak bemutatni nem meri senkinek. Mert Rita egy nagy gyógyszercégnél dolgozik, diplomás asszony. Charles meg fűtésszerelő Londonban. Egy rém kedves fűtésszerelő. És igaz, néha füvezik, meg tol egy-két cuccot, de máskülönben roppant érzékeny férfi. Korban pont hozzá illik, öt évvel idősebb, és nincs senkije. Ez mondjuk gyanús.

– Nem is volt? – faggatja a nő, alkalomadtán, de Charles csak rázza a fejét. Majd tört magyarsággal ezt mondja:

– Te se soha kérdezz! Judit, sose kérdezz! – és nevet. Ennyit tud magyarul, a Kékszakállúból, ezt is pontatlanul. Azért, mert fűtésszerelő, még lelkesedhet az operákért, vagy nem?

– Rita vagyok, nem Judit!

– I know – feleli vigyorgva.

És Rita belenyugszik. Miért kell nekem mindent tudnom, kérdezi saját magától. Az ifjúságáról úgyis mesél eleget. Hogy miképpen verte az apja lánccal, hetekre bezárta a lakásba, és hogy csak a nagymamája szerette őt. Ezért kezdett füvezni, bandázni meg verekedni már tizenöt évesen. Bolti tolvaj volt, betörő, sittes. A társadalom kivetettje. De már régóta nem emel kezet senkire. Tanulni szeretne.

– I would like to… – mondja.

Túl szép, hogy igaz legyen, meséli Rita a barátnőjének. A barátnő az egyetlen ember a lányán kívül, aki tud a férfiról.

És túl necces is, folytatja. Túl sok a bizonytalansági tényező. És közben, míg Rita a barátnőjével kávézik – Charles ezúttal nem volt velük, mert venni akart valami meglepetést a nő születésnapjára –, egyre jönnek a hírek az új vírusról. A koronavírus, ami sokkal ijesztőbb és félelmetesebb bármilyen eddig betegségnél, járványnál. Hogy az olaszok már karanténban vannak. A vírus meg a spájzban, viccelődik Rita. Majd, hogy az olaszok az erkélyeken énekelnek. Az egyik operaénekes a Nessun Dormát. Mert győzni fognak. Aztán, hogy az olaszok nem bírták tovább a karantént. Kisétálnak az utcákra, pedig megbüntetik őket. Itthon meg gyönyörű március. Senki nem hiszi el, hogy járvány van. Március van és határtalan az élet, mondja Rita a barátnőjének.

A lányod hazajött már?, kérdi a barátnő. Hál’ istennek, tavaly óta itthon, feleli. Elhallgatnak. Nézik a sétálókat a Vörösmarty téren. Akik a járvány idején sem félnek, és nem hallgatnak a felhívásra… és akkor jelenik meg Charles. Barna hajával és nagy szemeivel Krisztusra hasonlít, a minap egy részeg férfi a villamoson a nyakába borult, Jézusom, segíts meg, felkiáltással. És egy gyűrött képet húzott elő a farzsebéből, ami a megváltót ábrázolta.

Most itt áll, és elővesz egy apró elefánt szobrot.

– Present – nyögi ki. Hogy emlékeztessen rá. Ezúttal én borulok a nyakába.

Másnap Charlesnak haza kell utaznia. Halaszthatatlan ügyben. De még a héten visszatér. Itt várj rám, mondja, ugyanitt, ezen a téren. Délután hatkor landol a gép, rögtön felhívlak majd. Immediately.

On Friday. És mikor eljön a nap, Rita már nem tud kiülni a térre. A Zserbó háromkor bezár, mint minden más étterem, és ráadásul a meleg március napokat is elfújta valami borzasztó hideg szél. Mondjuk, ez jót tesz a vírusnak, legalább otthon maradnak a népek, gondolja. Ő is a lakásában ül, már küldött néhány sms-t, hogy itthon várja, jöjjön taxival, az a legbiztonságosabb. Ő addig dolgozik, home office, ma mindenki ezt csinálja. Sok munka jön, e-mailek is, nem győzi megválaszolni. Hat órakor rápillant azért a kijelzőjére, de hisz most landolt a gép, ilyenkor még mindenki ki van kapcsolva, legalább egy negyedóra, mire bejelentkezik.

Fél hét körül azért aggódni kezd. Hogy sehol semmi. Bekapcsolja a tévét. Az utolsó gép érkezett ma Londonból, mondja a szpíker. Na. De megérkezett! És akkor hol van Charles? Azt mondta ezzel jön, a hatórásival.

Rita fel-alá járkál a lakásban. Évek óta nem gyújtott rá, de most elővesz egy cigarettát. A kezében morzsolgatja. És semmi hír, csak a vírusról. A halottakról meg a betegekről, az óvintézkedésekről.

Két idegtépő nap telik el, míg végre jelentkezi a szerelme.

– I am arrested – mondja. Rita nem akar hallani a fülének. Hát nem a vírus miatt?

– Szívtam egy jointot – meséli a férfi. És a buszon a reptér felé, valaki rálépett a lábamra. Nem ütöttem meg, arra fogadalmat tettem húsz évvel ezelőtt. De lefejeltem a fickót.

Rita akkor beszélt utoljára vele. A Jézusra hajazó emberrel.

Gáspár Ferenc