Lajtos Nóra írása Lackfi János: Van tüzed? című verseskötetéről

Lackfi János Van tüzed? figyelemfelkeltő című kötetébe, amint azt az alcím is hirdeti: 56 istenes versét rostálta egybe. A korábban folyóiratokban vagy kötetekben megjelenő költemények azáltal, hogy most ciklusokba csoportosítva egymás „társaságában” jelentek meg, új megvilágításba kerültek. Ebben az új megvilágításban egy nagyon összetett istenképe mutatkozik meg a szerzőnek, akinek istenes költészetére – úgy tapasztaljuk – leginkább József Attila, Pilinszky János és Weöres Sándor művei gyakoroltak nagyobb hatást.

Akárcsak Sánta Ferenc Isten a szekéren című elbeszélésében, ahol az Atyaisten hirtelen egy szekéren utazik, és szállást kér egy éjszakára a paraszttól, hétköznapiságában megragadható Isten-alak körvonalazódik a Világ vége című költeményben is: egy kövön ülve látta a költői én barátja az Istent: „Nem csinált semmit, csak ült, / hát gondolhatod, / hogy rohadt fáradt lehet, / az idő kezdete óta babrálni / evvel az egész tetves világgal, / mindenkinek a vacak problémáival…”

A hat ciklusba rendezett istenes versek között egyaránt található kötött és szabad formájú költemény is, vagy például az Örök című szöveg pergő párbeszéd „Lázárervinről”. Itt a költőre oly jellemző nyelvi bravúr és leleményesség tör utat magának, amelyben a különböző levek felsorolása után az öröklét (tárgy ragos forma)-öröklét (örökké létező) szójáték zárja a verset.

Igen expresszív képek sora a Nyűgös imádság című költemény: „Csontomból szívd ki a velőt / feszítsd ki ereim kötélnek / tépd le körmeim, hajamat / szálanként mind kihúzd…” Itt az a féle József Attila-i istenképzet íródik újra, amelyben a költőelőd „Meghalni lélekzetemet / fojtom vissza, ha nem versz bottal” sorpárja juthat eszünkbe (József Attila: Bukj föl az árból).

A példasor ezen a területen tovább folytatható a Hogy fájjon cikluscímadó költeményből vett alábbi idézettel: „Kereszt alakban bemetszeni, / mint kígyó-marta sebet, / hogy összeránduljak az élő fájdalomtól…” Krisztus világméretű fájdalmában szeretne osztozni a lírai én, mintegy sorsközösséget vállalva a Megváltóval.

A földi javak közül a hűséges társ, a kedves megtalálásáért és az utódokért mond hálát a Hálaének című ciklus versdarabjaiban Lackfi. Szintén József Attila-i hatást fedezhetünk fel a Hány asszony lakik kedvesemben? című versezetben. A Hetedik anaforikus előismétlése itt ekképp hangzik: „Egy, ki magvam ringva hordja, / nagy pocakká növeszti, / Egy, ki hegytetőn barangol, Istennél megfürödni. // Egy, ki szervez, tervez, rendez, kiméri a jövendőt, / Egy, ki gyerekké gubózik, kínok tornya ha rádőlt.” A kenyér mint életszimbólum tűnik fel a következő sorban: „Azért adott nekem Isten, / hogy mindent megédesítsen? / Kenyerünket könnyel nyeljem, / mégis mézbe érjen nyelvem?” (Hálaének)

A harmadik ciklus nyitó verse az Isten-keresgélő, záró verse az Egymásban. Míg az előző szöveg a Hol van Isten?-re keresi a választ, a ciklust záró költeményben azt olvassuk: „Bennem van az Isten.” A keresés-megtalálás koordinátái jelölik ki azt az origó pontot, amely valahogy így hangozhat: „Bújócskázik velünk az Isten, / mindenhol van és sehol sincsen.” Majd folytatva a Bújócska című vers sorait: „A templomban, ostya alakban / úgy látható, hogy láthatatlan”. Ebben a költeményben a „zuhan feljebb” kifejezés Pilinszky Egyenes labirintus című versének „emelkedő zuhanás” szószerkezetével mutat rokonságot. Lackfinál még egyszer előkerül az említett „égbe vetettség” gondolata: „felfelé zuhantam” (Egymásban).

Jézus születésének anti-misztikumát viszi színre a Pásztorok alusznak, Karácsonyi gyertyaláng és az Ének Máriáról vershármas. A karácsonyi ünnepkör patetikusságára nem sok példát találni bennük: a pásztorok „nagy zsák lisztek”-ként alszanak; „A ház ma karácsonyi hólabda” (Karácsonyi gyertyaláng) és Mária áldott állapota is profanizálódik: „Mária, bárka, / Nagy hassal, / Dús rakományod / Ringassad!”

A Miatyánk magánbeszédének kibővített, parafrazált változata is izgalmas játékteret enged a költői leleménynek: „Mindennapi kenyerünket add meg, / ne keseredjünk, akár a vadmeggy… // Bocsásd meg vétkeinket, / mosd ki szennyesünket, a földre szórt, büdös inget… // Miképpen mi is megbocsátunk, / törjön kettőbe minden átkunk / mérgezett nyílvesszője…” (Magán)

De himnikus magasságokat érintő versekre is találunk példát: „Dávid kulcsa, te szent jogar, / Hosszabbított királyi kar, / Bilincset old, bilincsbe ver, / Titkot mutat, titkot fed el. // E kulcs minden reggelt kinyit, / eget földdé bealkonyít, / Égen ajtót nyit, keskenyet, / A csillagok beessenek.” (Hét nevezet himnusza, IV. O Clavis David)

Lackfi János zenei ritmusérzéke leginkább a különféle tánczenék ritmusutánzataiban realizálódik. A Három ómódi tánc Pázmány Péter uramnak című egy másik vershármassal, Az ördögi kísértetekrűl prédikációval folytat dialógust. A keringő háromnegyedes lüktetése, a kanásztáncritmus és a kimért palotás tánc költői nyelven való megszólaltatása újabb költői bravúr.

A kötet utolsó harmadába kerültek azok a versek, amelyeket a transzcendens létélmény leng át, ahol is az ember és a cédrus kicsinysége és nagysága egyre megy, mert: „Csordában él az ember, / Ligetben él a cédrus, / Magányos mind a kettő, / Mint fák hegyén a Jézus.” (Földi-égi) Ahol a megfáradt zarándok beletörődik a végső elszámoltatásba, és bűnbánó hangon szólal meg: „Mennyi percet tékozoltam a földi életemben, / Sok mocsokban kódorogtam, szinte jót se tettem! / Jézus égi arca visszavezet a mennybe, / Mint a napkorongot, őt keresi az ember.” (Zarándokének), és ahol a Megváltó belenő a kövekbe, „belefagysz a tavakba / és beleégsz a napba / az élőben a holtban / mindenholban seholban / kovászod lelke ott van.” (Egy létra öt foka)

A legutolsó ciklusban hét vadonatúj zsoltár szerepel. Nagyon különleges verses megszólítások ezek, elég talán, ha cím szerint sorjázzuk őket: A hajlékkészítés zsoltára (ez alkalmi vers: a Hajléktalan Krisztus szoboravatására született költemény), Az összekeverés zsoltára, A dadogás zsoltára vagy például A csomagolóember zsoltára. A legmegindítóbb A világbaöltözés zsoltára, amelyben ismét a szenvedő Jézus (és a kiszenvedett Korpusz) jelenik meg: „A szántóföld egybeszőtt köntösét / átveted izzadt testeden, ködpárát tekersz / combjaid közé ágyékkötőnek. / Te vagy a világbaöltözött királyfi, ha gyerektérd horzsolódik / fel kőzúzalékon, a te térded szakad fel a kőben, / ha patakban mosunk arcot, a te képmásod / marad ott, viszi a víz lobogva tovább.”

S habár Lackfi János istenes verseinek többféle olvasata lehetséges, egy bizonyos: ontológiai magányunkba vetettségünk közepette tudjuk talán a legmélyebb bugyraiba megbújt jelentésmezőket keresztül-kasul felfedezni önmagunk számára, s akkor együtt leszünk képesek mondani a költővel: „Keskeny út előttem, / Széles ég fölöttem, / Beléd törülköztem, / Benned megfürödtem.” (Egymásban)

(Szent István Társulat, 2019)