Szemelvények Ágh István verseskötetéből

 

Szentek voltunk

 

Elcsodálkozom, mint mindannyiszor,

nem haltunk ki, ha én még itt vagyok,

tán az örökzöld szokás segített

vakreménnyel élni reménytelen.

 

Hova lettünk volna hitetlenül,

akkor kérni sem lett volna kitől,

bor, búza, béke jutott valahogy,

csak a talentum ezüstje fogyott.

 

Mindig több, ami egyre kevesebb,

közeledik az igenhez a nem,

s ha kioltja egyik a másikat,

valamerre egy csillag leszalad.

 

Luca után és vízkereszt előtt

osztották az égi előleget,

szentek voltunk akkor mindannyian,

ott lebegett a fényes karika

 

birkabőrből szabott kucsmánk fölött,

mintha már nem is dudás regösök

lettünk volna, akik jókedvűen

összeéneklik aprópénzüket.

 

 

Kivirágzott égbolt

 

A magasság fehér favirággal telt meg,

mintha még az ég is cseresznyefa volna,

fekete ágakkal behálózott felleg

veti árnyékát az alatta állókra,

 

ott kellene állnom, nem színes fényképen

nézni tulajdon fám gyászba borulását,

túladtam négy nemzedéknyi örökségen,

s őket adtam el az utódaim kárán,

 

és így lett senkié, mint egy árokszélen,

azé, aki előbb nyújtózik föl érte,

nem irigylem, hogy a cseresznye másé lett,

csak az emlékemet ne vegyék el tőlem,

 

senkinek se fontos, hogy ezt a fát apám

kilencszáznegyvenhét nyár végén szemezte,

minden mozdulatát illetékes gyanánt,

jövendő gazdaként éltem át mellette,

 

ahogy az áztatott vesszők levelének

tövéből fiatal gyümölcsöst varázsolt,

élő bölcsőt metszett tompa végű késsel,

s egy törékeny hajtást a zöld héj alá tolt,

 

s bekötötte, mintha egy sebes ujj bökne

égre célozván a remény irányában,

háború utáni pólyások üzentek

ilyen bizalommal a dédunokáknak,

 

hamar ragyogtak a termés zöld szemei,

éppen a nyáridő kezdetére érett,

aztán a gyümölcsök sorban októberig,

s pálinkafőzéssel lett vége az évnek,

 

ki fejti meg végre a növények titkát,

mire a türelmes vak és süket massza,

talán valakinek dolgainkkal szolgál,

s a bőséges pompa csupán az álarca?

 

nyaranta hajnali harmatra ébredtünk,

ránk ömlött a meleg taréj-vörös égalj,

amit akkor szokás szerint számba vettünk,

csak azt jelentette, minden a helyén van,

 

de az istálló már túl nagy volt egy lónak,

éhes tehén bőgött a másik sarokban,

szél nyikorgatta a nyaklott ólajtókat,

beszakadt, s már végleg úgy maradt, a pajta,

 

s nőttek a fák, miként minden ég felé tart,

házőrző eb ugat idegen zajokra,

rendőr cseresznyézik rekvirálás alatt,

bajuszát mint a vér, dús lé pirosítja,

 

csak az ádáz törvényt megszegni ne merjük!

mert a végrehajtó jön a kisbíróval,

mindent elvesztettünk, mire rendeltettünk,

én se lettem gazdaságunk folytatója,

 

kit saját földjéből alkotott az Isten,

nem szabadulhat meg a rög nyers szagától,

maga után húzza, bárhová kerülve

megérzik, mint emberszagot a vadállat,

 

a képen apámat látom láthatatlan,

én is vele együtt, másnak észrevétlen,

ülünk a zöld padon hazai tavaszban,

a két helyzet ötven év különbségével,

 

föltolom fejemre apai kalapom,

vagyunk együtt mozgó ikrek vén kettőse,

akiket valaki csősznek hátrahagyott,

mint hosszú árnyékot, gyepszőnyegbe szőve.

 

 

Két hang

 

Két hang szólít, de nem adhatok választ

arra, amit magamtól kérdezek,

a jelent múltra és jövőre váltva

egyszerre vagyok öreg és gyerek,

 

a múlt segít jövőmet elviselni,

carpe diem! az okos, a mának él,

bár az idő gyökereit ereszti,

s szívja sóim, mint földet a növény,

 

mi könnyebb hát, ha az utolsó óra

tele kinccsel vagy teljesen üres?

ittlétem a hagyaték bizonyítja,

szapora utód, élethossznyi vers,

 

a költészet műhelyében időzöm,

múlt s jövő közé szorul ez a nap

ahol életem igazolása készül,

ha még akadnak rám kíváncsiak.

 

 

Őszvégi képletek

(részlet)

 

14

 

Hatalmas sárga rózsák, sötét árok,

szikrák rajta, szivárványt ontó forrás,

parázs-bimbók, lombot hullató gyertyák,

fénnyé lobbant éjfél előtt a város,

 

hogyan bírja saját személye súlyát,

aki most fölfogja a fényben ázott

éjszakában azt a másik világot,

s valami titkos nagy sötétség hat rá,

 

észrevétlen mélypont a tér aljáról,

úgy rögzíti az ellentétes vonzás

a Duna gellérthegyi rakpartjára,

 

angyalszárnyukon fölszállnak az utcák,

leszáll a helyükbe egy csillagváros,

s nagyot pislant a villanyvilágítás.

 

 

(Nap Kiadó, 2020)