Találtam egy régi képet. A gyűjtögető szenvedélyemnek köszönhető. Van ilyenekből egy cipősdoboznyi. A múlt század ötvenes-hatvanas éveiben készülhetett, ezt teszem ide az írásom mellé. Ezekből a kis amatőr felvételekből takarékossági okokból csak tenyérnyi nagyításokat készítettek, és lassan teljesen kifakulnak, manapság nehezen reprodukálhatóak, digitális nagyításban „bekockásodnak”, mégis őriznek valamit a megismételhetetlent múltból, ugyanabból az utcából, ahol már nem ezek a házak állnak. Mert csak hasonlítani lehet. Már semmi sem ugyanolyan. Azért kerestem elő, mert az imént láttam egy hasonló jelenetet. Az emlékezet persze csal, mert nem egészen ilyen volt a kocsi és a ló sem, csak a gyerek lehetett hasonló korú. Mindenesetre már az is meglepett, hogy ebben az utcában kocsit és lovat láttam, olyan volt, mint valami déjà vu-élmény. Éppenséggel eszembe juttatott egy most látott jelenetet.
A város a hóra vár, mintha már nagyon hiányozna ennyi szikkasztó, perzselő nap után. A megsárgult faleveleket is kiszáradt felhőként hordja végig az utcán a szél. A vörös avar is olyan a szomszéd utca járdáin, mint valami Mars-béli jelenség. Csak a fasorok őszi színei különbözőek. A hirtelen támadt kossava felkapta a sarki zöldséges elé kirakott ládákat, és az áruval együtt szétterítette az I. Péter királyról elnevezett utcán, a zöld almák mintha csak a fákról potyogtak volna le. Az erős novemberi szél a teraszos sörözők csíkos napvédőit is széttépte. Mintha mindenki beleunt volna a vége nincs nyárba, az izzadásba, a kiszáradt fűbe, és olyan hihetetlen is, hogy a kirakatok szerint szinte átmenettelenül érkezik nesztelen az angyalkás karácsony. De délben még rövid ujjúban nyalják a fagylaltot a térre sereglő diákok.
Erre visz a város ütőere, sokféle fiatalt látni egyszerre. Mennyi kognitív disszonancia.
Ekkor villant elő az emlékezetemből az a régi fotó, amitől visszarepültem az időben, és ott, a képen minden tágasabbnak és tisztábbnak tűnt. Mert itt zsúfoltság van és rendetlenség. Csak ez a kamasz fiú tűnik öntudatosnak, a gyeplőt fogja, és nem zökkenti ki a délután négy óra ideges csúcsforgalma. Mögötte a kocsin felhalmozott papundekli, maszatos újságok, cipős dobozok magasra tornyozva, spárgákkal lekötve, hogy ne hulljon szét a rakomány; biztosan guberálta, és viszi az újrahasznosító szelektív gyűjtőtelepre eladni. Annak a régi fiúnak a reinkarnációja.
A ló girhes fekete (nyáron barnásabb, ezért nyáron nyári feketének mondjuk, de télen nem mondunk olyant, hogy téli fekete – csak simán fekete), mintha magától állt volna meg a lámpánál. Nem kell rángatni, ismeri a színeket.
A fiú rágyújt, mintha öntudatra ébredésének jelképe lenne. Mintha kompenzálna vele valamit: ebben a városban a gyerekeket nem veszik komolyan.
Elfoglalja magát a tétlen várakozásban. Egy hosszúra nyúlt autósor közepén várakozik a lovával a pirosnál. Elővesz valamit a kabátja zsebéből. Szegények és szutykosak tűnt, de ez csak előítélet. A fiú a kabátja zsebéből telefont vesz elő, a tenyerébe helyezi a készüléket, és villámgyorsan mozognak az ujjai a Samsung Galaxy Note 10+-án.

Kontra Ferenc