Gáspár Ferenc írása Fehér Kinga Játékom marad című kötetéről

Vannak könyvek, amiket nem lehet egyszerre elolvasni. Egy ültő helyünkben. És nem azért, mert hosszúak lennének, ez korántsem így van, hanem mert száz történet van bennünk, mindegyik száz szóban elmesélve. Először persze nem hittem el. Azt gondoltam, kamu, ezek amolyan egypercesek, Örkény módra, vagy még inkább svéd gyermekversek (Ami a szívedet nyomja), de biztos nem pont százszavasak.

Mondtam is a szerzőnek, Fehér Kingának, Tokajban, az Írótáborban ücsörögve, hogy például A nápolyi kávé című írásából az utolsó mondatot ha elhagyná, sokkal erősebb lenne a szöveg. Mondtam, nagy tudálékosan. Ő meg csak annyit felelt szerényen, hogy igazam van, esetleg nem hagyná el azt a bizonyos mondatot, hanem beillesztené az egypercesébe valahová előrébb. Máshová.

Ahogy gondolod, rándítottam meg a vállam nagyképűen, hogy tessék, ez a nő is bele van szeretve a saját szövegébe.

Aztán vagy egy hónappal később megint kezembe került a könyvecske, ez a Játékom marad című. Jó a cím, állapítottam meg kényszeredetten, ezt el kell ismerni. Egy száztörténetes izét mindig újra elővesz az ember. Játszik vele. Még akkor is, ha nem pont százszavasok azok a kis írások, dörmögtem magamban.

Aztán beleolvastam. Aztán benne ragadtam. Rájöttem, hogy a sok személyes (azok is jók!) történet mellett vannak benne bitang erős és a földi világtól elemelkedett szövegek. Például a Fal című, az előttünk tornyosuló falakról. Egy másik tégla a falban…, énekelte a Pink Floyd. „Istené nem esik szét” – írja a szerző. „Az ő falai láthatatlanok. Jó lenne látni, hogy az eredő falak merre terelnének. Talán nem is látni, csak érezni lehet. A pantomimosok érzik. Ők látják. Néha kaput nyitnak rajta.”

Nofene, gondoltam, ez itt egészen filozofikus. Majd beleolvastam a következőbe. Az a magányról szólt és a kilátástalanságról. Csak a „tűpontos” jelző nem tetszett benne, annak ellenére, hogy tudom, a nyelv változik. Ami eddig hajszálpontos volt és tűhegyes, az most tűpontos, a kép a monitoron meg tűéles. (Lásd még: borotvaéles, de az nem a képernyő.) De ettől eltekintve az írás jó volt, sőt: nagyon jó. Aztán egy budapesti szoborról olvastam – Fehér Kinga nővére szerint ez a legszebb szobor a városban –, mely előtt egy furcsa figura ül és üvölti az éterbe fájdalmát a világnak: „Elhagyott az a szuka! Pedig mindent megadtam neki. Tanár voltam, értik? Műszaki egyetemet végeztem… Mi van, mit nézel?… Faszfej!” Ott ül ez az alak, belerondít a „közszépségbe”, és közben a szerző arra gondol, hogy a nővére soha nem lesz már egyetemista.

Egy másik írásban egy nő kirakatban lévő festményt bámul. A kép egy vörös hajú nőt ábrázol, és az asszony, aki nézi, szintén rőt hajkoronát visel. A kép címe: Egyetlen szerelmem. – A nő is ezt suttogja, németül. A festő szintén német. Mi pedig soha nem fogjuk megtudni, leszbikus-e a nő, vagy csupán a kép alkotója volt a szerelme, aki nemrégiben halt meg. Rejtelmek, ha zengenek…

Szóval, aki száz szóba egy egész kis világot képes belezsúfolni, az ironikusan szólva nagyobb „gazságokra” – regényekre, novellákra is képes lesz, arról nem beszélve, hogy néha a nyelvezet annyira költői, hogy beillene lírának. Például a központozás nélkül megírt Földvilág című vers prózája.

A kötetet lezáró írás Az elbeszélő címet viseli, telitalálat az egyes szám második személyű megszólítás és a megválaszolhatatlan kérdések, melyekkel minden írástudó szembesül a munkája során: „Félreérthető, ami nem jól érthető? A fehér az tiszta? A fekete szomorú?” És kinek is írunk voltaképpen? Fehér Kinga kérdéssel válaszol: „Én rólad írok, az vajon mit jelent?” De ennek látszólag ellentmond az utolsó mondat: „Én most nem rólad írok, homlokodra ismerős csend feszül.”

Ilyenkor szokták közhelyesen azt írni az okosok, hogy írónő született, de a száz szóban még mindig kételkedtem. Ha már így jártam, gondoltam, megszámolok egyet, tényleg száz szóból áll-e? Hiszen szemmel látni, hogy az egyik szöveg csak fél oldalra jön ki, a másik meg a lap aljáig tart! Kamu ez a száz szó!

És számolni kezdtem. Az utolsó, a feljebb említett Az elbeszélő című tényleg száz szóra jött ki. Biztosan véletlen, vélekedtem, és tovább számoltam. De a másik, a rövidnek tűnő Földvilág szintén száz szó! És a harmadik, a negyedik…

Na bikficek, ezt csináljátok utánam, gondolhatta Fehér Kinga, mikor összeállította ezt az egyedülálló kötetet. Száz történetet tényleg száz-száz szóban.

(Fekete Sas Kiadó, 2022)