Ha meghaltam volna tizenöt és fél évvel ezelőtt, 2008. december 21-e hajnalán szívrohamban, akkor például nem éltem volna meg néhány holdfogyatkozást és a Jupiter–Szaturnusz–Mars együttállását, amihez hasonló állítólag legutóbb kétezer éve volt, a Megváltó születésekor. Aztán nem láttam volna néhány olimpiát (2012, 2016 és a 2021-es tokiói) és futball-világbajnokságot, nem láttam volna győzni Hosszú Katinkát és Milák Kristófot.

Ha meghaltam volna, akkor nem értem volna meg a migrációs válságot és a Covidot.

Ha meghaltam volna, nem éltem volna meg Majdant, és nem a mostani háborút.

Nem jártam volna még jó néhányszor Kárpátalján, nem jutottam volna el Kazahsztánba és Szicíliába, nem fürödtem volna többet az Adriában és a Balatonban.

De nem haltam meg. Nem haltam meg, mert az orvostudomány annyira fejlett, hogy az embernek néhány pillanat alatt egy kis rugós izét juttatnak a koszorúerébe, mely azonnal segít, és hosszú időre megment a szívrohamtól.

De ha mégis. El lehet játszani a gondolattal. Akkor nem láttam volna szenvedni és meghalni feleségem húgát rákban, és anyósomat sem élete kilencvenkilencedik évében elhunyni.

El lehet játszani a gondolattal. Hogy mi lett volna. Nem éltem volna túl például három hajdani osztálytársamat, akik ebben-abban a betegségben haltak meg. Nem írtam volna könyveket sem. Ha meghaltam volna. Nem jártam volna pránanadira és jógára sem, és nem hagytam volna abba mindkettőt.

Ha meghaltam volna, nem változott volna meg az életem, nem láttam volna számos kisgyermeket megszületni és megnőni a rokonságban.

Egyedül hagytam volna Editet. Nem lett volna jó.

Ha meghaltam volna, nem éltem volna át újra azt a zsigeri félelmet, ami néha-néha elkapott a hetvenes évek végén és a nyolcvanas évek elején, mikor a hidegháborús őrület miatt az ember a várostól távol, enyhe és borult időben azt hihette, hogy az éjszaka a felhőkről visszaverődő fények a gombafelhő fényei. Nem hittem volna, hogy ez újból bekövetkezik. Az atombombától való félelem. Az atomvillanástól.

Ha meghaltam volna, nem láttam volna nemzedékem legjobbjait – lásd még Ginsberg – alkoholmámorban fetrengeni és leépülni. Ugyanakkor nem láttam volna ennyi tehetséges és szép fiatalt verset és prózát írni.

Ha meghaltam volna, nem lettek volna új barátaim és ismerőseim. Nem hallottam volna genderről, és arról, hogy ma már a nyolc-tízéves gyerekek is pornót és horrort néznek egymás okostelefonjain.

Nem láttam volna a magyar futballválogatottat kijutni az Európa-bajnokságra, nem lengettem volna magyar zászlót mámorosan másokkal együtt. Nem mentem volna ki az új Puskás-stadionba. Nem láttam volna szebbnél szebb lányokat.

Nem álmodtam volna furcsa és különös álmokat, és nem éreztem volna azt, hogy egyre jobban szeretem Editet.

Nem szüreteltem volna málnát és cseresznyét a kertemben, nem láttam volna őzeket és nyulakat többé, nem nevettem volna, mikor Klári lányom kutyája felzavarja a fácánt, nem másztam volna meg egy nagypénteken éhgyomorra a Csóványost, nem tanulnék újra oroszul, nem lenne tízéves autónk, és nem játszhattam volna az unokáimmal.

Talán ez a legfontosabb. Nem hallanám a gyöngyöző kacajt, és nem látnám, amint Bende fáradhatatlanul és önfeledten szaladgál a játszótéren, ugrál a mászókákon, akár egy Misi mókus. Nem néznénk együtt a Toldit.

Szerb Antal regényének, az Utas és holdvilágnak utolsó mondata így szól: „És ha az ember él, akkor még mindig történhetik valami.”

Jó sok minden történt. Sok jó. A rosszakat elfelejtjük, és amire nincs befolyásunk, arra nincs befolyásunk. Ne féljetek, mondja a Megváltó. Mert eljön a húsvét és a pünkösd is. És üdvözöljétek egymást a béke jelével.

Gáspár Ferenc