„…számomra »követelményszerű« a magyar nyelv ápolása szóban és írásban”
Deák Ernő író, szerkesztő, 1956. december 9-én hagyta el Magyarországot. Azóta Ausztriában él. A filozófiai tudományok doktora. 1970–1976 között tanársegéd a Bécsi Tudományegyetemen, majd 2005 végéig az Osztrák Tudományos Akadémia munkatársa. Egyetemi tanulmányai megkezdése óta aktív szerepet vállal az ausztriai (bécsi) magyarok egyesületi életében. 1967-ben egyik alapítója és névadója volt az integratio című magyar–német nyelvű kulturális folyóiratnak. Az Ausztriai Magyar Egyesületek és Szervezetek Központi Szövetségének alapításától (1980) főtitkára, 1991–2014 között elnöke. 1985-től szerkeszti a Bécsi Napló folyóiratot. A 2001 novemberében alakult Nyugat-Európai Országos Magyar Szervezetek Szövetségének 2029-ig elnöke. – Kovács katáng Ferenc interjúja.
Kovács katáng Ferenc: Hosszú, különösen gazdag életpályádról, hétköznapjaidról az általad vagy mások által közölt írásokból elég sokat megtudhatunk. Viszont az emigráns lét árnyoldalait taglaló gondolataiddal alig találkozni. Vagy az is lehet, hogy csak elkerülte a figyelmemet?
Deák Ernő: Az utóbbi a valószínű, ugyanis nem tértem ki az árnyoldalak felfedése elől, igaz, kritikus elemzéseimben a valóság ábrázolására törekedtem, amihez hozzátartoznak az árnyoldalak is.
KkF: Jövőre lesz negyven éve, hogy a Bécsi Napló szerkesztője vagy. Beszélnél nekünk arról – kb. évtizedekre bontva –, hogy milyen főbb változások történtek ez idő alatt a lap körül?
DE: Némileg vissza kell lépnem az időben, ugyanis Hanák Tibor szerkesztésében 1980 márciusában indult a Bécsi Napló. Habár 1985-től vállaltam – kezdetben ideiglenesen – a szerkesztői feladatokat, a lap profilja tekintetében nem állt be törésvonal. Az ennek ellenére történt változások az 1990-ben bekövetkezett fordulat számlájára írhatók. Így nem lobogtattunk tovább ellenzéki zászlókat, sokkal inkább a pluralisztikus demokrácia elvén álltunk és állunk nem feledkezve meg európai mivoltunkról. Üdvözöltük Magyarország csatlakozását az Európai Unióhoz, nem feledkezve meg közép-európai sajátságos helyzetéről. Látószögünkbe hangsúlyosabban került a magyar kisebbségek helyzete. Ezen a téren arra törekedtünk, és ma is ezen az állásponton vagyunk, hogy helyi munkatársakat vonjunk be munkánkba, akik elsőkézből tudósítanak. Fontosnak tartom annak kiemelését, hogy pártpolitikától független lap vagyunk.
KkF: Jánosi Zoltán az Arckép – hegycsúcsok között című dolgozatában írja Az Öreghegytől a Schneebergig – Utam állomásai című köteted kapcsán: „Deák Ernő életműve arra az alapkérdésre ad igen meggyőző feleletet, hogyan lehet a Lajtán túl most is tenni a magyar nemzeti identitás megőrzéséért, s a nyugati országokban élő és dolgozó magyarság miképp maradhat nyelvében és lelkében-szellemében is magyar.” Osztrák nyelvi környezetben mennyi élő magyar szóhoz jutsz, hogy tartod karban a beszélt szókészletedet?
DE: Az 1980 februárjában alakult Ausztriai Magyar Egyesületek és Szervezetek Központi Szövetsége tisztségviselőjeként egészen természetes számomra a magyar nyelv használata, mi több, állandó kapcsolataim révén, ha kopik is, számomra „követelményszerű” a magyar nyelv ápolása szóban és írásban. De ez így volt korábban is.
KkF: Az Útkeresés a jövőbe köteted ismertetőjében olvasható: „A kiadvány öt fejezetet tartalmaz… számos cikk szól a burgenlandi magyarokról, különféle tanulmányok, értekezések és értékelések olvashatók az ausztriai magyar kisebbségről, az 1956-os menekülthullámról, magyar iskolákról Ausztriában, a Központi Szövetségről, az ausztriai magyar irodalomról vagy a Magyarok Világszövetségéről. Az író megemlékezik továbbá Kölcseyről, Széchenyiről…” Általában hogyan fogadják a hosszú évtizedek alatt felhalmozott tapasztalataidat tartalmazó gyűjteményes munkáidat?
DE: Az árnyoldalakra gondolva Ausztriában sem lettem próféta, úgyhogy a jövőre bízom írásaim, nézeteim üzenetét.
KkF: Még az Útkeresés… kötetnél maradva: „A könyvet olvasva az a kérdés merült fel bennem, hogy vajon ki lehet a szerzőnek, a szórványmagyarság napszámosának, a nemzetfenntartás és a nemzetmentés idealista misszionáriusának a példaképe.” Kedves Ernő, emlékszel, hogy kikre gondolt az estet befogadó intézet vezetője, Bárány Anzelm?
DE: Bárány Anzelm túlságosan hízelgőn Széchenyi Istvánt emlegette, de hozzá mérten messze nem voltak meg a képességeim, a közeg, az emigráns lét sem kedvezett idealisztikus tervek megvalósításához. Kritikus helyzetben bukkantam Deák Ferenc azon megfogalmazására, hogy remény nélkül is vállalni kell feladatunkat, „mert ezt parancsolják becsület és kötelesség”.
KkF: Legújabb, Magyarként Ausztriában című köteted olvasása közben számtalan emlékem támad fel a 41 éves norvégiai tartózkodásomból. A 79. oldalhoz érve, s az Ausztriai magyar közösség tegnap – ma – holnap c. esszéd olvastán az az általam szerkesztett (és nagy részben írt is) antológia jut eszembe (Magyarok Skandináviában. Norvégia. Báthory Téka, 2024), aminek számos fejezetét az általad emlegetett téma uralja: „…beszélhetünk-e gyűjtőfogalomként közösségről.” Beszélhetünk?
DE: De még mennyire! Meggyőződésem, hogy közösség nélkül nincs magyarság. Különösképpen vonatkozik ez a nyugati magyar szórványokra. A magánéletbe visszahúzódó magyarok elszigetelődnek, de mivel az ember szociális, azaz társasági lény, ha valaki nem tartozik valamelyik magyar közösséghez, megtalálja az utat a többségi nép társadalmi alakulataihoz, annak minden következményével. Ennek az útnak nagyon is ismerős a vége: az asszimiláció.
KkF: Hogy a világ milyen kicsi (és kerek)! Éppen egy Jánosi Zoltán professzor által szervezett konferenciára készülök egy előadással, aminek egyik témája Sulyok Vince ménfői születésű, de élete javát Norvégiában töltő könyvtáros, költő, műfordító munkássága. S köteted 218. oldalán Sulyok Vince egy könyvének általam eddig még nem olvasott ismertetőjére bukkanok. Mesélnél a Vincével kapcsolatos emlékeidről?
DE: Jellegzetes emigráns vagy szórvány sors: Sulyok Vincével személyesen először a rendszerváltozás után találkoztam Budapesten valami hivatalos-félhivatalos rendezvényen. Addigra mégis évtizedes volt a kapcsolatunk, eredetileg Tollas Tibor jóvoltából. Olvastam a Nemzetőrben megjelent verseit, szintén Tiboron keresztül hozzájutottam egy-egy kötetéhez. Értékeltem, hiszen hitelesen írt arról a világról, amit ő 1956-ban Jugoszlávián keresztül választott. Haláláig a Bécsi Naplónak is megküldte verseit, írásait. Amit érdemes megemlíteni: élemedett emberek voltunk saját életünk terhével a vállunkon, de az ő hite annyira kötődött 1956 szelleméhez, hogy nem kellett keresnünk az összekötő szálakat. Úgy beszéltünk egymással, mintha gyermekkorunk óta játszópajtások lettünk volna. Külön megérintett, hogy Jánosi Antal rendező A fény vándora címmel portréfilmet is készített vele/róla.
KkF: Olvasom tovább a 632 oldalas, kemény borítású, vaskos kötetedet. Kétharmada vers, 1970-ig, 1980-ig, 2000-ig, majd napjainkig keletkezettek. S már 1993-nál tartok, amikor a Peremhelyzetek című költeményed utolsó sorához érve játékosan elkezdem visszafele olvasni. Hűha, mondom magamban, ez remek így is! Eltelik néhány nap, olvasok tovább, s a fel / fel hát / ez az irány kezdetű poéma végén ezt találom: A vers visszafelé, e sortól kezdve olvasandó! Hát erre varrj gombot! Mikortól él benned ez az oda-vissza olvashatóságos játék?
DE: A Peremhelyzetben c. versem visszaolvasása a Te felfedezésed. Most utólag én is elolvastam fordítva, és érdekes, így is érthető. A fordított vagy visszaolvasás a ! című versem témájából eredt. Meg akartam írni, hogyan jut el az ember a csúcsra, s közben a szöveget felülről lefelé olvassa. Ez sehogyan sem logikus, vagyis a felfelé haladást a vers felépítésében is kifejezésre kell juttatni. Így született meg a visszaolvasás gondolata: a szöveget a hagyományos utolsó sortól kell olvasni, mert így ténylegesen felfelé olvasva jutunk el a csúcsig felkiáltójellel a végén.
KkF: Személyesen a 2024-es VI. Határtalan magyar irodalom konferencián találkoztunk. Te akkor vettél részt először, én pedig már öreg bútordarabnak számítok Badacsonytomajban. Jót beszélgettünk fehér asztal mellett, gondolatokat, könyveket cseréltünk. Két, idegenbe szakadt hazánk fia. A tüzes borok melletti búslakodás elmaradt, ellenben ötleteltünk, tervezgettünk, ficánkoltunk, mint két fiatal csikó, pedig kettőnk éveinek száma bizony 159. Milyen tervekkel tértél vissza Bécsbe?
DE: Valóban, s ha ez Nálad is így volt, akkor ugyancsak belénk ütött a mennykő. Sok szó helyett tulajdonképpen Badacsonytomajnak ez volt a hozadéka. Mi minden belefér a határtalan magyar irodalomba?! 159 évgyűrű! Ha valamennyi jelenlévő éveit összeadnánk, bizony át sem tudnánk ölelni a törzset. Ilyen hatalmas a magyar irodalom, határok nélkül. Ennek vérkeringésébe bekapcsolódni terveken túli fel-feldobott kő.
KkF: A korábban említett három köteted nagyjából három évenként jelent meg. Ezek szerint számíthatunk jövőre, 85. születésnapodra egy újabbra? Mi lenne az?
DE: Eddigi köteteim külső biztatásra, felkérésre kerültek nyomdába. Kísért jónéhány apróság, amiről talán nem lenne haszontalan beszámolni, hogy aztán kötetté álljanak össze a szövegek, előbb meg kell írni őket, pl. hogyan birkózunk meg az örökkévalóság megtagadásával? Nem is említve, hogyan tudunk másokban is fiatalcsikó-kedvet támasztani.