Szemelvény Szabó T. Anna novelláskötetéből

Szabadulógyakorlat

Nyugalomban élni, mást nem is akartam. Üldögélni a kertben, nézni a cseresznyefa lombját, a fényszalagos felhőket és a szélben kavargó bambuszokat. Eggyé válni a világgal, természetes része lenni, mint egy macska, egy kő, egy bazsarózsa. Háromszor volt rá módom életemben, és ez nem is kevés: egészen kicsi koromban a nagymama kertjében, kisbabával a Margitszigeten, és most, ebben a Duna menti házban, ahol végre egyedül lehetek, ha akarok.

Igen ám, de a többi! Az ötvenes évek vészterhes fulladozása, a mindig ugrásra kész szüleim, akik félelmükben durvaságokat sziszegtek a vállam felett, a társbérlet vékony falainak lökdösve egymást; az első férjem, akit haláláig szolgáltam a betegségben, örökké rohangálva a munkahelyem, a bölcsőde és az otthonunk között; a szégyenletes trükközések hiánygazdaságban; a lányom lázadása nyolcvankettőben, amikor az ikrek születtek; azután a magából kifordult apám gyötrelmes ápolása – ha azt kérdezné valaki, hogy jó volt-e az életem, nem tudnám értelmezni a kérdést. Azt viszont kimondhatom, hogy szép volt, mégis szép, mert még tudok örülni. A legjobban persze a nyugalomnak, mert az a legritkább.

Jól emlékszem arra a lopott estére, amit magamban úgy nevezek: a szabadságom. Orvoshoz indultam aznap lázasan, de valamiért elmaradt a rendelés, én pedig váratlanul eldöntöttem, hogy nem megyek még haza a közelgő válás híre miatt elviselhetetlenül ingerlékeny kamaszaimhoz és a féltékenységben még önsajnáltatóbb éppenhogy-férjemhez, hanem kimegyek a szigetemre, a kedvenc fáim alá, megnyugodni végre. Nagyon magas lázam volt, jólesett a forró augusztusi alkonyatban a parti szél, kiültem a kövekre, és csak néztem, hogy folyik a Duna, hogy ringanak rajta a sehova se siető sirályok. Hűsítette a meztelen lábamat a villogó víz. És egyszerre minden átmenet nélkül elkezdtem azt érezni, hogy járok a víz tetején, súlytalanul és semmit sem akarva, aztán éreztem, ahogy felemel a légáramlat, és rálátok a városomra, a forgalom morgásából szelíd dorombolás lett, én pedig lebegtem, és mindenkit szerettem, és egyáltalán nem számított már, hogy mi lesz velem, mert nem is léteztem már, csak az áramló zengés élt és lüktetett bennem, és a fény egyre tágasabb lett, ahogy emelkedtem.

Ez akkoriban történt, amikor felfedeztem magamon az öregedés csalhatatlan jelét. Nem a ráncokat, hanem azt, ahogy a test lassan meglazul, ahogy a hús kezd függetlenedni a csonttól, ahogy a bőr nyomásra egyszerre nem ugrik vissza: hirtelen megéreztem öltözés közben, hogy valami végleg megváltozott. Hogy rajtam-e vagy már bennem, még nem tudtam eldönteni. El is kaptam rögtön aznap egy vírust, vagyis inkább átengedtem neki magam, ahelyett, hogy átengedtem volna magamon. Nem volt kinek beszélnem erről a tapasztaltról, hiszen másnak nem volt köze hozzá, naplót írni pedig se időm, se kedvem, de mivel szép voltam azelőtt (most már azt mondom: akkor még), elkeserített a pusztulás alattomos beszivárgása a testbe. A házasságom hideg volt, szeretőt nem akartam, a pénzzel meg a gyerekeimmel csak küszködtem, ahogy magammal is – de akkor jött az a kegyelmi pillanat ott a Duna-parton, a teljes eltávolodás, a fájdalom nélküli önfeladás és majdnem-meghalás másfél órányi csendje. Ez mentett meg attól, hogy lélekben is megöregedjem.

Oda szoktam visszatérni minden este, ez a titkos rituálém. Az újraképzelt könnyűség nélkül már nem is tudnék elaludni. Szent gyakorlat, de néha mosolygok is magamon. Magasról teszek az egészre, mantrázom napközben az intéznivalók, kötelességek és apró megaláztatások közt, vagy amikor kihoz a sodromból a politika. Mások ezt úgy mondják: felülemelkedem a dolgokon. Ha tele van a ház az unokákkal (és ők gyakran jönnek), klasszikus nagymama vagyok, a vízen járás óta vigyázok a testemre, kirándulok, úszom, szaunázom – műtétek és fáradtság ide vagy oda, bírom a gyűrődést. A kertem félvad, mert inkább napozni szoktam, mint füvet nyírni, de a gyerekek szeretik: jól lehet benne bújócskázni.

Hetvenéves koromra én magam teremtettem meg a feltételeit annak, hogy nyugalomban éljek. Ami nem ment negyvenesként és ötvenesként, azt mostanra megtanultam ismét: szeretni magamat. Illetve inkább a világot magamban, és magamat a világban, függetlenül a külső körülményektől. Szokták kérdezni: honnan jön ez a derű? Ilyenkor, ahogy a többiek, én is az unokákra hivatkozom. Egyetlenegyszer mondtam el az igazat, a lányomnak, aki végre megint szeret és ért: hogy én akkor vagyok igazán, amikor nem vagyok.

(Magvető, 2021)