A nyári üdüléseknek általában ugyanaz a végük: mindenhol jó, de legjobb otthon. A szicíliai éjszakákban, a balatoni mólón vagy a lillafüredi vízesés morajában gyakran megeshet velünk, hogy hazagondolunk. Biztosan bezártuk-e a kerti kiskaput, meglocsolja-e a szomszéd a gyepünket, ahogy megkértük rá, adnak-e enni-inni a szüleink (vagy gyermekeink) a kutyánknak, macskánknak, hörcsögnek, halaknak? Nem locsolják-e túl a virágainkat, a kerti lóca párnahuzatát nem verte-e szét az eső? A legfelhőtlenebb nyaraláskor is eszünkbe villanhatnak hasonló aggályok, de mivel értelmetlennek tűnnek, hiszen úgysem tudunk segíteni a dolgokon, ezért jó esetben az az egészséges hozzáállásunk, ha hamar túljutunk ezeken a gondolatokon, és élvezzük a forró homokszemeket a lábujjaink között, a tó páratlan szépségű naplementéit vagy a vízfátyol permetét felhevült testünkön.

Az őszi, avarszagú napok megsárgult faleveleikkel, sokszínű természeti csodájukkal, gombáikkal, bogyóikkal, gesztenyéikkel csábítanak a szabadba bennünket. A természetfotózás kedvelői is ilyenkor láthatják meg a szürke és a barna ötven árnyalatát, hogy majd hazaérkezve, szelektálva a fotók közül, a legszebb pillanatokat újraéljék otthonaikban. Számomra a születés csodája is az őszhöz kapcsolódik: anyai szeretetet vajúdnak a kopaszodó faágak, s csendes, októberi dallamfutamok rajzanak a fülemben, majd halottaink égi otthonra találása a novemberi mécses-gyújtásban, az emlékezés viaszcseppjei mögül.

Téli éjszakákon gyakran kalandozhatnak el gondolataink afelé, hogy milyen jó is, ha van meleg otthonunk, ha a legpuhább plédünkbe burkolózva szürcsöljük a mézes teát, miközben a rénszarvasos minta teljesen elvonja figyelmünket arról, hogy valójában hálásnak kellene lennünk mindazért a kényelemért, amiben részesülhetünk. A karácsonyi mézesfigurák és a vattából készült mennyből az angyalok fára aggatása utáni csengőszó jelzi a Megváltó érkezését. Megédesíti otthonainkat az a szeretetkötelék, amelyben családunkat tudhatjuk, s ha az egyedüllét jut osztályrészünkül, akkor sem szabad csüggednünk, mert egyedül csak az van, aki nem hisz. A ködös januári napok az új idők szeleivel érkeznek; a téli fák karjait gipszbe rakja a természet. Hazaérkezve talán odaszaladunk a fűtőtesthez, a cserépkályha oldalának dőlünk egy kicsit, vagy a kandallóban pislákoló fatörzsek fényjátékát figyeljük, hátha megfényesedik bennünk valami, ami azt mondatja velünk: de jó itthon lenni.

Tavaszi zsongásban nem könnyű otthon maradni: a zöldellő-illatozó természet a legtöbb embert kicsalogatja téli vackából, hogy mély levegőt szippantson a márciusi rügypattanáskor, s a feltámadás örömére újjászülessen bennünk az a gondolat, hogy mégis érdemes. Fákat metszeni és oltani, barátságokat oldani és kötni, minden elinduláskor a hazatérésben hinni.

Mert otthon ott volt, ahol nagyanyám csipkét horgolt a mennyország ablakára, ahol nagyapám csizmaszárának nyikorgását magukba szívták a falak, otthon ott van, ahol anyám megsimítja még a fejem, ahol apám beüti majd az utolsó szöget, ahol a fiam hazaérve a suliból, puszit hint a fejem búbjára, ahol emlékezetből is le tudom kottázni a függönyöm mintázatát, ahol érezni lehet az öblítőm illatát, ahol a laptopomon tárcát írok néha, ahol nem kakukkol a kakukkos óra, ahol kiszínezem a gondolataimat, ahol a CD-lejátszón Smetana Moldvája szól, s nem mindig ott, ahol a bejárati ajtón hófehér virágkoszorú ölelésében ott lapul: Sweet Home. Az Édes Otthon nem teremtődik meg önmagától: jó visszaemlékezni a szicíliai éjszakákra, a balatoni mólóra és a lillafüredi vízesésre. De ezek csak az emlékezés hímzett terítői. Az igazi otthon legbelül van, hétlakatos házikóban, amelyben illatmécses jelzi a fényt, hogy ég bennünk valami, ami szép, ami jó. Ami örök.

Lajtos Nóra