Únván az ispotályt, a búsat, hol a függöny
Sivár fehérje közt avas tömjén lebeg,
S hol a kopár falon csüggedt feszület függ fönn, –
Hátat fordít sunyin a félholt, vén beteg,

S ablakhoz vánszorog: sütkérez teste romja, –
De fõ, hogy látja még, ott künn a nap virúl!
Fehér haját s aszott csont-arcát vágyva nyomja
Az üveghez, mely a friss fényben ég s pirúl!

S szájával lázasan a kék azúrba vájna,
Mint ifjan, hajdanán, ha szítta szép szüzek
Lágy bõre kincseit… míg mocskos lesz a fájva
Tapadó csók nyomán a langy arany üveg…

S ujjong, hogy él, noha testét szent olaj kente
S gyötörték gyógyszerek, kongó órák s a bús
Ágy s köhögés… s ha künn vérzik a naplemente,
Szeme a fénybefúlt tetõn túl, messze, dús

Arany hajókra lát: az égen, hattyuszépen
Bibor- s illat-habon aluszik mindahány,
Ringatva sárga, szép villámot dús ölében,
S halk terhük rest teher, csupa emlék talán!…

Igy én, utálva már az Embert, kit vad lelke
Boldogság-vályuhoz fetrengni s falni hajt,
S ki egyre szimatol, moslékot merre lelne,
Hogy nõsténye egyék és szoptassa a fajt,

Futok s fogózkodom minden ablak-keresztbe,
Hol elfordúlhat a lélek az éktelen
Léttõl: gyúl az üveg, szûz harmatban feresztve,
Arany hajnalt ragyog reá a Végtelen,

S tükrén angyal vagyok!… és létem halni némúl…
– Mûvészet, Misztikum: oh mind-mind ablakok! –
S új, szebb létre kelek s álmom, dús diadémúl
Viszem, egek egén, hol a Szépség ragyog!

De jaj, felémelyeg a szívem igy is néha,
E menhelyen, hiszen mégis a Rög az úr!
Orromba bûzöl a Butaság hányadéka
S be kell fognom, mikor legkékebb az azúr!

Oh Én-em, aki fájsz, lehet-e menekülni,
Betörni üvegünk, mit beszennyez a Rém? –
Megszökni, tolltalan szárnyunkkal elrepülni,
– akár zuhanni is, örök terek ürén? –

(Tóth Árpád fordítása)