Gáspár Ferenc írása Bene Zoltán Söténd című kötetéről

Bene Zoltán egyszerre sok hangszeren játszik, és bár Az érdemes, nemes Rózsa Sándor megírása óta tudjuk, hogy remek humora is van, azért engem például egészen váratlanul ért az a fekete humor, ami az idei könyvhéten megjelent Söténd című regényét jellemzi. Főleg ebben a formában, hiszen a lazán összefüggő történeteknek még egy első szám első személyben elmesélt kerettörténetük is van, majd pedig egyes szám harmadik személyben folytatódnak, de úgy, hogy mindvégig tudjuk, az elbeszélő az a könyv lapjain meg nem nevezett újságíró – feltehetően a szerző irodalmi hasonmása –, aki az Avatás című első fejezetben azért érkezett Söténdre, hogy másfél évvel korábban elhunyt tanára emléktáblájának avató beszédét elmondja.
Söténd amúgy beszélő nevű város valahol a nagy magyar Alföldön. Tényleg roppant sötét hely, aki teheti, gyorsan elköltözik innen, és bár Söténd nem messze fekszik a nála jóval nagyobb Zavarosoktondtól, utóbbi is csak olyan, mintha Söténd lenne.
Bene könyvében az a zseniális, hogy hasonlóan a Tarantino-filmekhez, néhol véresen komoly a történet, máshol humoros, olykor pedig egyszerre lehet így is olvasni, meg úgy is.
Ráadásul felfogható egy lazán összefüggő elbeszéléskötetnek – Gion Nándor volt a nagymestere ennek a műfajnak –, ahol a helybéliek legfőbb szórakozása a kocsmába járás és a pultos lányok kebleinek bámulása. Egy időben még számtalan helyen voltak, de szerintem az országban még mindig vannak úgynevezett „Négycsöcsű” kocsmák, ahová a férfi vendégek az említett előnyök miatt is betértek, nem mellékesen megemlítve persze a bambulás közben elfogyasztott alkoholmennyiségtől való kellemes állapotba kerülés hasznát.
Piálás közben gyakran előkerülnek a régi mesék, például az egykori Szem Gyuriról szóló – csak a könyv végén derül ki, hogy Szent Györgyről van szó –, de a söténdi kocsmába járók fantáziáját – már amennyiben még maradt nekik ilyen – más események is megmozgatják. Mert lényeges változásról itt szó sem lehet, ha kutya harap meg valakit, az megszokott, az nem esemény, mint ahogy a nemi perverzitás – a hímvesszőjét a szabad levegőn lóbáló férfi (el is nevezték Lóbálnak) –, unalomig ismert.
Azért valami mégiscsak történik. Előkerül egy ügy, mely a hajdani szörnyű emlékű olaszliszkai tragédia kiköpött mása, amit azért Bene Zoltán némileg átírt, ám a harmadik fejezet hőse, Csörgő Szabó Miklós, az ideiglenesen újságíróként fellépő lecsúszott zenész emiatt érkezik a városba. Pontosabban nem is ezért, hiszen a lincseléses sztori már lecsengett, viszont a meggyilkolt áldozat véres szelleme állítólag visszajár, hogy halálra rémítse azokat a cigányasszonyokat, akiknek a férjei őt agyonverték.
Borbély Szilárd neve is gyakran felbukkan a műben – drámát írt Az olaszliszkai címmel, és a Katona József Színház be is mutatta –, Jóska, az „okula” (tanár a helyi iskolában) idegesíti az író nevével a Körülszaros kocsma közönségét, míg egy jól irányzott jobbhorog véget nem vett örökös tudálékosságának és ezzel együtt földi életének.
Nota bene: Szögi Lajos halála sajnos nem elszigetelt eset volt, emlékezzünk csak a veszprémi kézilabdázóra, Marian Cozmára, és még jó néhány szomorú történetre, ahol az elkövető származását sokan tudták, de még többen eltagadták.
(Természetesen ezek az események nem mentik a cigánygyilkosságok elkövetőit, de ez már egy másik tanulmány tárgya lehetne.)
A „Körülszaros” elnevezést is megleljük Borbély valamelyik művében, ám a „Honolulu Star reggel indul” mondat már Rejtőtől való, ezt egy Kapa Misi nevű szereplő énekli a kocsmában, gyakran Fülig Jimmy-hez hasonlóan a hajó nevét tévesen Holululunak ejtve.
Vannak tehát itt irodalmi reminiszcenciák bőven, gyilkosságok, vaskos tréfák, ám a szinte szociografikus regény (természetesen: nem az!) végkicsengése ijesztő. Mert egy Emil Cioran-idézettel végződik, amit a talán főszereplő, talán mégsem Csörgő Szabó Miklós ír a jegyzetfüzetébe, és ez így szól: „»Nincs az a gondolat, ami sötétben megvigasztalna«”.
A szerző, Bene Zoltán azért megpróbál ehhez hozzáfűzni valami vigasztalót: „Hát, néha magam is úgy érzem, valóban nincs. Aztán megvilágosodom. Sőt! Éppen, hogy a gondolat gyújt bennem világot. Mindenesetre arra jutok, legvégül, hogy kell, legyen olyan eszme, amely vigaszt nyújt – bárhol, bármikor. Mi több! Kell, legyen olyan is, amely valamelyest eloszlatja a sötétséget.
Ezt kell keresnünk”.

(Irodalmi Jelen Könyvek, 2025)