Sörrel a kezemben kitartóbban álldogálok
Részlet Körösényi Dániel kötetéből
3.
A munkát sosem néztem le, de nem is becsültem.
Meg aztán a szüleim példája lebegett a szemem előtt, ők is megjárták, dolgoztak, aztán meghaltak. Hivatásom nem volt akkortájt. Ha úgy vesszük, most sincs. Talán nem is lesz. Szerencsére nem szűkölködtem, Bibi fizetett mindent, eltartott engem. Kitartott voltam, egy csavargó. Csavarogtam is egész nap, és este elmeséltem Bibinek merre jártam, mit csináltam. Boldogan éltünk.
Bibi álmaim nője.
Egész nap dolgozott, és minden este főzött, kétszer sosem ettük ugyanazt, mindig valami újat eszelt ki, mindig meglepett valamivel. Ez sokáig így ment. Kedves asszony, sokat mosolygott, keveset beszélt, vagy talán semmit. Az utolsó két hónapban egyáltalán nem szólt hozzám. Biztosan azért, mert szinkrontolmács, és egész nap beszél. Valaki azt mondta egyszer, hogy németről oroszra, és oroszról németre fordít. Erről nem sokat tudok. De nyilván sok-sok embernek fordítja le a tengernyi gondolatát, és azt ugyanabban a pillanatban el is mondja másoknak. Azután ugyanez vissza. Nekem se lenne kedvem beszélni. Talán már nem is maradt saját gondolata, amit velem megoszthatott volna. Persze régen volt mit mondania, de egyszer elmúlt. Annyi baj legyen. Nála laktam, megosztotta velem az ágyát, főzött rám, zsebpénzt is adott. Hát igen, elég jól keresett. Csak kirakta a pénzt az étkező asztalra minden hétfő reggel, mikor elindult. Kitartott voltam. Én beszéltem, ő hallgatott és fizetett. Minden este beszéltem, ő boldogan hallgatta, ragyogtak a szemei, örült, hogy nem kell fordítania, csak hallgatott és mosolygott. Az is lehet, hogy azért magában tolmácsolta, amit beszéltem. Egyszer, még régebben, azt mondta, kertész szeretett volna lenni, botanikus vagy efféle. Szerintem a hentes jobban illene hozzá. Annyira szerette a növényeket, hogy úgy gondolta, egész nap csak fákat metsz, hagymákat dugdos, magokat vet és öntöz, tápoldattal vagy vízzel. Aztán másként alakult a fiatalsága, erről sem tudok sokat, és olyan jól ment neki a nyelvtanulás, hogy megragadt a tolmácsolásnál. Egyre többet hallgatott, zárkózott is lett. Fene tudja. Persze én egész nap beszélek, mégsem unom meg, nem fáradok ki. Áldás egy ilyen nő. Nem beszélt vissza soha, örültem, ha rám nézett egyáltalán. Csoda, hogy nem veszekedtünk?
4.
Ősszel az én étvágyam is megnő.
Ilyenkor szívesen eszem valami húsárut, főként parizert. Ha lehetne effélét kapni, mondjuk a péknél, ott venném, mert a kisboltból kitiltottak. Marad a hentes, ott viszont csak hús van. A hentessel pont az a bajom, hogy túl sok ott a hús. A húsnak szaga van. Hideg, nyákos, erős szaga, amit nem állhatok, a színe is bántja a szemem. Ha csak egy virslire térnék is be, a nyirkos, vérrel, meleg zsírral, faggyúval, meg mindenféle állati anyaggal teli szag beülne a hajamba, beivódna a bőrömbe, és azalatt a tíz perc alatt, amíg a virslit megenném, olyan bűzt szívnék magamba, hogy elviselhetetlenné tenné a nap további részét, sőt az éjszakámat is. Egyik gyerekkori barátom hentes lett, és sajnos a szaga miatt nem tudom vele tartani a kapcsolatot. Amúgy rendes gyerek. Éppen nem finnyás vagyok, vagy vegetáriánus, eszem én húst, ha muszáj, csak egy virsli élvezeti értékét kisebbnek ítélem, mint a hús látványának és kigőzölésének kellemetlenségeit.
Azután tekintetbe kell venni azt is, hogy virslit csak nagyon szűk réteg eszik hentesnél. Egyesek grillcsirkét vesznek, de általánosabb a sült kolbász, főtt debreceni és a sült császár, ezt eszik a legtöbben, hurkát, sült tarját már kevesebben, virslit alig valaki. Csak a puhányok, márpedig én az vagyok. Biztosra vehető, hogy a virsli, amit vennék magamnak, órák óta áll a melegen tartott tároló tartályban. Vagy napok óta. Frissnek nem mondható.
Egyszer Bibivel is betértünk egy henteshez. Hurkát, csülköt, sült tarját evett, savanyúsággal, kenyérrel és rengeteg mustárral, még egy sört is megivott hozzá, mert szabadnapja volt. Sört én is ittam a kis virslimhez, de az a kevés kenyér meg mustár, amit én megeszem, igazán szót sem érdemel. Különben jól szituált fazonok járnak ide, nem nagybelűek, hanem öltönyös, nyakkendős, aktatáskás emberek, meg rendőrök, azok mindig tudják, hol kell enni. Van ott még néhány kőműves vagy segédmunkás, effélék, azok is tudják. Éppúgy, mint az Árpádban, bár az nincs ennyire forgalmas helyen.
Ha mégis rászánom magam, hogy belépjek a vérgőzös húsok házába, délelőtt tizenegykor vagy ebédidő után, zárás előtt megyek be, és a hentesné szűk fehér kötényéből előbuggyanó mellehúsát bámulom, hogy ne kelljen a feldarabolt cafrangokra egy pillantást is vetnem, hús-hús, de így mégiscsak kellemesebben telik az idő. Becsomagoltatom a virslit és odébbállok. Megeszem az utcán, vagy leülök egy padra.
Egyszer hazavittem, de megbántam, kihűlt és megszottyosodott a bőre, úgy meg nem volt gusztusom hozzá. Ha pedig mégsem virslit eszem, mert kibírom nélküle egészen sokáig, akkor csak veszek valahol egy pogácsát meg egy sört és kész. Esetleg benézek a hentesüzlet ablakán. Jól megvagyok estig.
Akkoriban az esti főzés Bibi gondja volt. Bibi jól főzött, enni is szeretett, de nem volt ínyenc, én se vagyok az, de nekem nem lételemem a hús, neki igen. Van még valami, amit még ennél is jobban szeretett, de ez még nála is új dolog, a belsőséget. Na, anélkül én igazán elvagyok, annyira, hogy egyáltalán nem eszem meg, inkább korogjon a gyomrom. Többre tartok egy piros almát vagy egy zöldet, de Bibi sose vett almát, pedig az még sütve és főzve is jó. Aztán az Árpádban sem volt alma, miért is lett volna. Csak zsíros deszka, de Petejka még a pirospaprikát is sajnálta róla, nemhogy a vöröshagymát. Mondjuk jobb lett volna zsír nélkül, csak kenyér és hagyma, ha lehet lilahagyma, de ez a szó ott csak nekem jelent valamit. A lilahagyma távoli álom csupán. Petejka a legsóherebb csapos a városban.
Pedig nincs jobb az almánál.
(Orpheusz Kiadó, 2021)