Sétálok néha lenn a Dunaparton.
Égő szivarom néma számba tartom.

A szivar, az még megvan, megmaradt.
A többi eltűnt a sok év alatt…

Megyek. A léptem kényszeredve koppan.
És érzem, egyre jobban, egyre jobban,

hogy séta ez az élet, semmi más!
Nincs érkezés, csak mindig indulás…

S egy nap eltűnik majd a sétatér…
Szivar kialszik… séta véget ér…